3 év szenvedés. A kezdet…
Tavaszodott. A tavasz mindig hoz valami újat. Az első gondolatom az volt: “szerelmet! Miért is ne! Lehet kissé gyorsnak tűnik a dolog, hiszen nem rég szakítottam a nagy Ő-vel. Nem, nem gyors, hiszen legalább fél éven át, arra készült a szívem, hogy el fog menni, és nekem el kell engedni Őt. És már nem is hiányzik, úgy. Hiányoznak belőle dolgok, de már nem lábad könnybe a szemem. “
Bekapcsoltam a számítógépet, és beléptem a net varázslatos világába. Bepötyögtem, néhány netes társkeresős oldalnak a nevét, kettőre gyorsan regisztráltam, és vártam. Amikor levelem jött, gyorsan megnéztem van e fotó, mit ír magáról. Többnyire unalmasan teltek a napok, és gagyibbnál gagyibb versezők jelentkeztek. Meguntam, és inkább írtam Én, annak aki szimpatikus volt. Nem kellett sokat várni. Egy levél, két levél, e-mail cím csere, fotó küldözgetés, randi megbeszélés…
… Kellemes tavaszi idő volt. Nem öltöztem túl elegánsba, de nagyon lazára sem. Feljöttem az aluljáróból a Ferencieknél, és az órámra pillantottam… “Már megint nem sikerült késnem. Még van 4perce… A francba! Mi van ha nem ismerem fel? Vagy ha el sem jön? Uff! És miért vagyok ideges? Nem is ismerem! Mi van ha nem jön be, vagy nagyon nyomul? Akkor hogyan koppintom le? Ebben aztán tényleg nincs rutinom! …az ott, talán Ő, mégsem, jaj, akkor Ő, virággal?! Merész! Nem is tudja mi a kedvenc virágom…Rózsa! Nahát, ez valami rózsaszínes rózsácska. Egy jó pont” Jött a bemutatkozás, aztán invitálás a palacsintázóba… a nagyiéba! 🙂 Dumcsi erről-arról, munka, család, kedvenc kaja, stb miden ami ilyenkor elfogadható társalgási téma lehet. Séta a Duna-parton, aztán irány mindenki a maga útján. “Nahát, milyen jó volt, nem nyomult, kedves volt, virágot is kaptam, és szeretne ismét találkozni velem.” Találkoztunk még 2 alkalommal. A harmadik alkalommal, a Keletibe kísért ki. Utaztam a hétvégén. Itt volt az első ölelés, csók. Utána nekem a fejemre borították a rózsaszín sötétítőt… Szerelmes lettem.
Egészen megszokott kapcsolatnak indult. Hetente többször is találkoztunk, többnyire valahol a városban, ha pedig rosszabb idő volt akkor nálam. Érdekes mód Ő eleinte nem hívott el magához?!
Nagyon kedves volt. Fiatalos, látszólag energikus, fiatalosan öltözve, pedig az anyám lehetne. Nem tudta hogy találkozik majd velem, és én sem tudtam hogy be leszek mutatva. Mindenesetre szimpatikusnak tűnt, és ahogy láttam én sem vettem el a kedvét az élettől! 🙂
Álltunk a Keletiben hárman, vártuk, hogy beguruljon a vonatunk, amivel Békéscsaba irányába mentünk tova, de már csak Ő meg én. Baráti összejövetelre készültünk. Még nem ismertem őket, így ez egy jó alkalomnak ígérkezett. Három hónapja voltunk együtt, és ez volt az első együtt töltött hétvége, és együttalvás. Délutánra értünk oda. Bemutatott mindenkinek. Nagyon fura csapat volt. Volt köztük idősebb, velünk hasonkorú, és kicsit fiatalabb is. Olyan művészlelkek találkozójának mondanám. Nagyröptű beszélgetések, olyan nesze semmi fogd meg jól viták, egymásra kontrázó “poénos” beszólások, ami engem abszolút hidegen hagyott. Mindenki zseninek képzelte magát. Volt egy idősebb fazon, aki a “megmondó-ember”, és a poéngyáros volt egyben. Őt valami mély tisztelet övezte körül, és kissé mintha tartottak is volna tőle. Pedig egy mezei tanár volt, aki marhára önelégülten tudott közlekedni, és mindenről/mindenkiről véleményt formált, amit persze nem rejtett véka alá. Idegennek éreztem magam, és kívülállónak. Nem odavaló voltam. Csak vigyorogtam hülyén a “poénokon”, próbáltam azért beszállni a beszélgetésekbe, de valahogy a fellengzősség, a “megmondom Én a tutit” viselkedés nem igazán ment. Nagyon hamar elkezdtem unatkozni, és így inkább csöndes magányomba vonultam, és a saját eszmefuttatásaimra koncentrálva. Amikor a tömeg mosolygott Én is, amikor bólogatós-értelmesen nézős volt mindenki akkor Én is. Azon agyaltam, hogy mikor is megyünk haza, és hogy ugye Pesten nem kell velük összefutni… Gyorsan bevetettem a laposan pislogás, és az ásítás remekbe szabott mozdulatsorát, gyors elnézést kérés, feláll, elvonul, és mikor már nem lát/hall senki egy megkönnyebbült sóhaj, és egy kaján vigyor… Ahogy sejtettem, Ő is unta, és az akciómnak köszönhetően rövidesen Ő is szabadult a társulattól. Lezuhanyoztunk, és kettesben maradtunk. Megbeszéltük, hogy összetolunk 2 ágyat, és együtt alszunk… Első “együtt alvás”. Persze hogy csókolóztunk, egyre közelebb kerültünk, és egyre kevesebb ruha volt rajtunk. Szabadkozott, hogy már nagyon régen volt együtt nővel… Persze hogy nem hittem el. 😉 Nagyon gyengéd volt, az elején kissé bizonytalan. Kívántuk egymást már nagyon. Nagyon jól sikerült, és utána nagyon sokáig emlékeztem erre az éjszakára.
Valahogy túléltem azt a pár napot és végre Pesten lehettem. Pedig sokszor nem szeretem a várost. Alig vártam hogy újra lássam Őt….
Nem kellett sokat várnom. Gyorsan teltek a napok. Persze szerelmesen minden olyan gyorsan, és látszólag jól történik…
Úgy alakult, hogy nála alszom. Először jártam a lakásában. Ő az enyémben már többször. Egy egyszerű 1+fél szobás panel lakás. Egyszerűen, szerényen berendezve…Szerényen, mivel nem volt konyha… csak a helye. Azt még nem csinálták meg. Vadi újat szeretett volna, egyedit, asztalossal megcsináltatva. Ok. Nem nagyon zavart akkor per pillanat. Nem volt asztal és székek, csak egy műbőr kanapé, és két fotel, egy régi asztalkán egy “szélesvásznú” tv, (státusszimbólum) és ruhásszekrény. A kicsi szobában nemes egyszerűséggel egy kétszemélyes ágy pihent. Szépen ki volt festve, lelaminálva, csempézve, új nyílászárók. Szóval szerényen… Kérte menjünk át az anyjához üdvözölni. Benne voltam. A nagy megdöbbenés az volt, hogy nyit a saját rács, majd kicsivel arrébb (4lépésre) nyit egy másik… Azt hittem “a szomszédban lakik az anyám” az azt jelenti legalább mondjuk 1lépcsőházzal arrébb, vagy a szomszéd utcába, (naivan) a szomszéd kerületbe… 😛 Benyitva, fogadott, bár kissé meglepve… pedig azt hittem (naivan) hogy számít ránk, hiszen most találkozunk másodjára, és azért az ilyet csak jelezni kellett volna neki (de nem nekem)… Mindenesetre emlékszem, hogy megkínált valamivel, és beszélgettünk. Szó esett az ismerkedésünkről, az együtt töltött hétvégéről, Ő róla, persze magáról, kiderült, hogy elvált, majd újra majdnem férjes lett… Semmi nem volt különös Benne. Beszélt, kicsit sokat is, olyan aranyosnak, kedvesnek tűnt. Kissé persze furcsa volt, hogy a szomszédban ülök, és a nagyszoba az Ő nagyszobájával falszomszéd, és nem jutott eszembe akkor (sajnos) az sem, hogy “anyósjelölt/anyós éljen olyan távol, hogy ne tudjon papucsba átjönni (de még cipőben, bkv bérlettel se!)”.
Szóval ott aludtam nála. Azaz csak próbáltam, mivel Én új helyen képtelen vagyok normálisan aludni, hacsak nem vagyok nagyon kimerülve. Hangosan ketyegett az óra, hangosan szuszogott, kényelmetlen volt a párna, fáztam… és a tudat… Ugye ismerős dolgok! Akkoriban találkoztam az anyjával másodjára. Az anyjával, aki ott lakott/lakik a szomszédban. Egy panel tömb negyedik emeletén, falszomszédságban, Csak két rács és pár lépés választotta el a két lakás bejárati ajtaját… A saját anyámnak elmondhattam volna, hogy nyugi, a kicsi lányod biztonságban van, a nagy Pesten… szülői felügyelet biztosított!
…folyt.köv….
