Harminc lettem. Nem volt felhajtás, nem volt nagy ereszd el a hajam szétcsúszós party, nem történtek nagy dolgok (kár).

A napja reggelén felkeltem, vártam kicsit, hogy hátha ágyba kapom a kávét, vagy legalább nem nekem kell reggelit készíteni. Aztán végül meguntam, és tényleg kimásztam az ágyból. Elkészítettem a reggelit Neki is és magamnak is. Kaptam útközbe úgy még kócosan, pizsiben egy boldog szülinapot. Semmi extra nem volt benne, csak úgy puszi, és ennyi. Reggelizünk, közönséges dolgokról beszélgettünk. Csak annyit említett, hogy ebéd az nem itthon lesz, majd elmegyünk egyet kajálni. Nem történt semmi érdemleges. Minden ugyanúgy zajlott mint más hétvégén. Beült a gép elé, Én is beültem a gép elé, és csak bambultam, és gondolkoztam. Aztán eljött az ominózus pillanat. Előtte haj belő, smink, csini de kényelmes ruci, szóval készültem. Elindultunk, mintha csak egy semmitmondó éttermi kiruccanásra mennénk. Én közben nagyon izgultam. Vártam, hogy valahol az étteremben majd meglepnek a barátok is, úgy ahogy őt is meglepték, miután megszerveztem az egészet, két születésnapján is. De nem volt ilyen. Nagyon különleges helyre vitt, de most nem reklámoznék…. Kajáltunk, szolidan iszogattunk, semmitmondó témákat feszegettünk. Aztán Ő hozta fel, hogy sajnálja azt, hogy nincsenek itt a barátok, gondolta, hogy majd szól nekik, de sokat kellett dolgozni, és teljesen kivolt nap végére…(a gép elé minden este ennek ellenére odatelepedett ahogyan szokta és vagy tankos játékkal, vagy vmi stratégiai játékkal szórakoztatta magát éjfélig. Mégis kérdem Én naivan, hogy két lövöldözés között nem tudott volna felmenni a z oly népszerű közösségi oldalra, és 3perc alatt létrehozni egy eseményt, és meghívni egy pár embert. Most ennyire nem érdeklem vagy ennyire lüke.) Aztán megemlítette, hogy arra is gondolt, hogy meghívja azt a srácot aki ott lakik ahol felnőttem, és nagyon jó barátok vagyunk. Aludhatott volna nálunk a kisszobában. (Ennek a hírnek annyira megörültem, hogy ilyenekre gondol… el is felejtettem, hogy mennyire nem érdeklem…  ) Csak annyit mondtam, hogy majd a következő hétvégén egy after party keretén belül megtartjuk az össznépi banzájt, és meghívunk mindenkit. (Ismét naiv voltam és beleélős. Persze ezt akkor még nem sejtettem.) Ő meg csak bólogatott, és vigyorgott.

A kajálás közben megemlítette, hogy az ajándékom majd otthon vár. …a postafiókomban… (Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, és nagyon örülni. Valahogy nem erre számítottam. E-mailben az ajándék? Semmi virág, semmi kézzelfogható? Lassan smsben elintézzük majd a sexet is?! Csalódtam? Naná! Dühös voltam? Az nem kifejezés! Egyszerűen megalázó volt.) Legyűrtem a kaját, a piát, és úgy tettem zavarodottságomban, mintha nagyon izgatott lennék, és már nagyon látni akarnám mit is kaptam e-mailben. Mondjuk sejtettem, hogy megyünk vhová, hiszen már mondta, hogy vegyünk ki egy hét szabit. Nem vagyok olyan naiv, hogy tudjam, hogy vmi wellnesses parádé lesz, ahol azért van látnivaló is. Valójában azért akartam már hazamenni mert ki akartam bőgni magam.

Azért még elmentünk sütizni egyet. Izgatottságot mutatva otthon gyorsan megnéztem mi is az. Ahogy sejtettem, egy wellness egy kastélyszállóban, 4 éjszaka, félpanzió. Örültem valahol neki, mert tényleg szép ajándék, de valahogy mégis keserűség keveredett az örömömbe.

Indulás napján már nagyon izgatott voltam, hogy milyen lesz, lesz e még meglepije, fogunk e romantikázni, meg úgy egyáltalán…

Odaértük, bejelentkeztünk, felmentünk kipakolni. Szám is tátva maradt, olyan szép volt minden, nem beszélve a szobánkról. Hatalmas és puccos. Elmentünk felfedezni a környéket, aztán wellnesselni, és teázni egyet a bárba, majd vacsizni. Mindaddig nem is gondoltam romantikára, és nagy dolgokra, amíg meg nem láttam egy fiatal párt. Gyertyafény, behűtött pezsgő, csokor vörös rózsa, és a pincér hozta a kicsike zsúrtortát a lánynak. Ufff… arra gondoltam, hogy remélem észreveszi, és valami ötletet merít a következő szülinapra (esetleg ha nem az enyémre, de legalább vkit boldoggá tesz vele). Mondanom sem kell minden étkezésnél eszembe jutott, hogy de jó lenne egy gyertyafény, vagy egy üveg bor (nem szeretjük a pezsgőt) behűtve a szobánkba téve mire felmegyünk, egy szál vörös rózsa a párnámra téve… Gyorsan jött gondolatokat, ahogyan kell, gyorsan elhessegettem, és örültem annak ami van. Vigasztalom magam, hogy milyen szép helyeken kirándultunk, milyen szép szállásunk volt, de mindig bekúszik egy gondolat, arról, hogy kisebb fényűzés és több odafigyelés, romantikus pillanatok, tartalmas beszélgetések sokkal szebb és boldogabb emlékeket hagytak volna bennem, és lehet benne is. Egyébként régen már beszélt arról, hogy nézegetett kastélyszállókat, és mondta, hogy de jó lenne elmenni. Kicsit úgy érzem, mintha Én, illetve a 30. szülinap egy jó ürügy lenne ennek a tervnek a megvalósításához. Dobjatok meg kővel, hogy ilyet írok… hiszen gyönyörű ajándék (és nagyon drága is), és nem örülök, ugrándozok, hogy jaj de jó, jaj de szerencsés vagyok, hanem épp ellenkezőleg. Az igazán szép ajándékot akkor tud az ember adni, ha jól ismeri a másikat, és tudja mire vágyik (a lelkizések, és a tartalmas őszinte beszélgetések erre is jók).           Igen, vártam azért, hogy talán megkéri a kezem (ha már ilyen gyönyörű helyre vitt, és mert elmondtam Neki, hogy erre várok/vágyok), de úgy voltam vele, ha mégsem, akkor biztos fogunk romantikázni, amit nem igazán szoktunk, és beszélgetni kicsit többet, nem csak hétköznapi dolgokról, és már az is előrelépés. Úgy gondolom/érzem nem nekem kellett volna megteremtenem ezeket a szituációkat. Én megteremtettem a romantikus részt hazamenetel után pár nappal két mécsessel a vacsoránál…. Ami a beszélgetéseket illeti, azok inkább hétköznapiak voltak, néha kioktatóak, sértőek a részéről.         Már meg sem próbálok komoly témákról beszédbe elegyedni, mert úgy is csak ellentmond, folyton cáfol, degradál, ócsárol…. ezzel vhol Engem is. Csak Neki lehet igaza, beleköt mindenbe, és ha próbálsz ellentmondani, vagy megvédeni magad, vagy csak rávilágítani hogy esetleg téved, akkor vagy rákontráz, vagy megsértődik és Én érzem olyankor magam szarul. Hogy is lehetne így beszélni…. már nem is merek szinte semmiről társalogni, megosztani Vele élményeket, kétségeket, kérdéseket. Önértékelésem, önbecsülésem közelít a nullához. És ahogy Chapman doktor mondaná kong a szeretettankom.

Most biztos kérdezi egy két ember, hogy ha nem vagyok vele boldog akkor miért vagyok még vele? Erre Én sem tudom a megfelelő választ. Talán még bízok benne, hogy jobbra fordul, talán még van annyi szeretet bennem iránta, ami képes mellett tartani. Tudom, hogy jó ember, jó apa lenne. Próbálok nem belegondolni, belemélyedni, hogy valójában hányadán állunk. Nemrég  viszont rádöbbentem, hogy igazából mennyire nem vagyok boldog. Egy esküvőn voltunk, ahol mindenki örült, és vidám volt. Én nem éreztem ezt. Próbáltam mosolyogni, és kedélyes lenni.Szerintem elhitték… Akkor ott, rájöttem, hogy mennyire szomorú és mennyire egyedül is vagyok. Mérhetetlen ürességet éreztem.

A következő születésnapra nem kérek, nem akarok kapni puccos dolgokat, csak egyvalamit: boldogságot.

Menekülés. Ez lenne a legegyszerűbb. Csak fogni a cuccomat, és menekülni. Ki innen ebből a környezetből. Messze futni, és nem nézni vissza. Milyen egyszerű is lenne. Nem lenne több nyugtalanság, nem lenne több szorongás. Egy új életet kezdeni. Nagyon kézenfekvő, és logikus lépés lenne. Érzelmileg is egy idő után helyrejönnék, és több mint valószínű hogy boldogabb is lennék mint most.

Honnan menekülnék? El a mostani párkapcsolatomból. Vagy a munkahelyemről. De lehetne menekülni ebből az országból is. A munkahelyem kezd túl “kicsi” lenni. Nincs fejlődés, csak egy helyben toporgás. A munkatársaim egy két kivételével mind idióták, kicsinyesek, infantilisek, és még ezer jelzővel tudnám őket ellátni. Felnőttnek és felelősségteljes lényeknek képzelik magukat, álarcokat húznak, játszmáznak, néha gátlástalanul. Szemedbe mosolyognak, és mikor elfordulsz, már érzed is a hátadban a kést. Nincs tanulás, nincs kihívás, nincs miért pedánsnak lenni, nincs elismerés, mindenki eltiporja a másikat, csak hogy az a morzsányi elismerés az övé lehessen. Nincsenek példaképek sem.                               Kilépni a párkapcsolatomból. Igen elgondolkodtam már rajta, és nem is egyszer, az elmúlt időkben. Nem azt jelenti, hogy nem szeretem, de kezd ez a sok bizonytalanság sok lenni, és kérdések sora merül/merült fel bennem. Többek között az, hogy megéri e, illetve biztos, hogy jól gondoltam/éreztem, hogy Ő az igazi. A viselkedésével, és a múltbeli dolgokkal elérte, hogy fontolóra vegyem a kiszállást. Természetesen ha holnap megkérné a kezem, vagy kiderülne a napokban, hogy babát várok, akkor nem mondanék nemet, vagy fordítanék hátat. Egyenlőre még várok. Mire? Még én sem tudom. Egy jelre, vagy valami kattanásra a fejemben, vagy a szívemben, ami elindítja azt a bizonyos lavinát, ami visz mindent, …. az én bőröndömet is, hogy utána csak emlék maradjak Neki. Egyenlőre még maradok mellette, és szeretem. A jó ég tudja, hogy mi lesz ebből…

Külföld. Egy olyan lehetséges verzió, ami mindent visz. Ez a joly joker. Megoldva a munkahely, megoldva a párkapcsolat. Föladni itt mindent, egy várhatóan jobban fizető munkahelyért. Egy teljesen más mentalitású, értékrendű kultúra részévé válni, ahol talán jobban becsülik az ember erőfeszítéseit. Egy más gondolkodású társadalomban felnőtt férfit szeretni, és érezni, hogy viszont szeretnek (habár ezt  itthon is megtapasztalhatom elvileg. Mármint, hogy viszont szeretnek. ).

Amit sajnálnék a családom. Őket nem vihetem külföldre ha úgy alakulna. És most nem is tudnám itt hagyni Őket, most hogy apu beteg. Így maradok a fenekemen.

Várok.  Arra is hogy napok múlva 30 leszek. Talán akkor, vagy utána történik valami. Tudom, hogy butaság, hiszen az is egy átlagos hétvégi nap lesz, DE talán olyan lesz a bolygóállás, vagy jön egy légköri front, vagy ET. és hazatelefonál, hogy : ” halló, itt egy törékeny nő, és csak egy dolgot szeretne – boldognak lenni ezen a bolygón.”                       Oh, a kapuzárási pánikról nehogy megfeledkezzünk!!!

Szóval ilyen dolgok kavarognak néha a fejemben. Most csak ide menekültem. Egyenlőre ez is elég.

Szerintem mindenki elgondolkozik azon legalább egyszer, hogy milyen lenne a álmai lánykérése, aztán esküvője. No persze ez utóbbit könnyebb kivitelezni. Lehet ez már a kapuzárási pánik kiteljesülése, vagy totál bekattantam, vagy mindkettő. Bár lehet most sokat a fejüket fogják, hogy milyen egy gyerekes iromány ez!  Váááá segítség pszichológust! 🙂

Eljátszottam a gondolattal, elképzeltem, most megosztom, hátha valóra válik, ha már egyszer kimondom/leírom hangosan. 🙂

Mint mindenki fejében elképzelt verzió a térdre állós, érzelgős monológos, dolog. Nyilvánosan, vagy kettecskén. Ez bármennyire is fura, nekem nem nagyon jön be. Elcsépelt? Lehetséges. Olyan fantáziátlan. Habár ha a jelenlegi Pasi így kérne meg nem tiltakoznék, sőt ódákat zengenék. Sőt az éttermes, vacsora közbeni, halk, szemérmes lánykérés is hasonló cipőben jár. Habár ha az Eiffel-toronynál vagy a   tetején lennénk és ott térdel le elém, na az már nem elcsépelt.

Amit elsőként elképzeltem, az egy szép este, mindegy hogy milyen évszak, csak legyen szélcsend, és ne essen csapadék.  Miért is? Másodikon lakunk. A szobaablakból egy parkolóra látok rá. El tudnám képzelni, ahogy kirakja apró mécsesekkel, hogy Szeretlek, meggyújtja a mécseseket, felhív, hogy nézzek ki az ablakon, és feltart a kezében egy kis dobozt. De kirakhatja azt is, hogy “Igen?” Lehet másnap/aznap mindenki gratulálni fog (idősek még egy hónapig is), meg sokan látják majd, de az nem baj…. van tanú… 😀 Teheti ezt az akciót egyedül, vagy barátok segítségével is.

Kettő. Ami a fejemben él, az egy filmből látott jelenet ihlette meg. Tulajdonképpen le is lehetne másolni. Ez nem más mint reggel az ágyban a színésznő ujjára egy madzag egyik vége kötődik, a madzag másik végén a hős szerelmes férfi a gyűrűt tartja. Kifeszül a madzag, elenged a gyűrű, és az ékszer a boldog nő ujjára csusszan, egy kis monológ közepette.. (Remélem látta mindenki a filmet! 🙂 ) Na, vmi hasonlót én is el tudnék képzelni. De akár egy átlagos hétvégi napon szívesen ébrednék fel úgy, gyanútlanul, hogy az ujjamra húzta a gyűrűt.

Három. Valószínű ez is elcsépelt lehet, de nekem a kirándulás közbeni lánykérés is befigyel. Na jó ha nagyon leleményes akarok lenni, egy kis kalanddal összekötve. Mondjuk egy kis “kincskereséses” kaland. Térképpel, és leírással… Természetesen hagy nyerni… 🙂 A kincs pedig egyértelmű. Erről eszembe jut, hogy volt egy lány, akit úgy kért meg a pasi, hogy a karácsonyfára, a díszek közé rejtette az ajándékot, és a lánynak meg kellett keresnie.

Négy. Nagyon egyszerűen, egy óriáskeréken ülve, amikor felér a tetejére. 😉

És végül a nagyon ötlettelen vagy inkább ötletes?! … de pl. pizzzaimádó Nőt így is le lehet venni a lábáról. Kétségtelenül mosolyfakasztó, és igen a vége. 😀

Gyorsan elment a nyár, és a szabadság is gyorsan eltelt. Végül hagytam magam, és feláldoztam magamat a szabadság oltárán 2 és fél hétre…… Nem bántam meg. Amilyen lelki állapotban voltam…    kellett már a pihenés.  Vele jól sikerült a nyaralás, amit a tónál töltöttünk. Habár ott voltak a barátok és az azért más szitu, mintha csak kettesben lettünk volna. Nagyon jól éreztem magam, és egyáltalán nem volt zavaró vagy baj, hogy barátok vesznek körül. Sőt meglepően figyelmesen viselkedett Velem. Azt hittem, hogy majd a haverokkal fog lógni és nem is fog tudomást venni Rólam, és csak leszek ott mint valami kiskutya. Habár megpendítettem Neki előtte, hogy félek kicsit, hogy kevés lány lesz, és aki lesz is az pasival lesz elfoglalva mint friss kapcsolat, és nem igen fog mással foglalkozni. Úgy tűnik meghallotta amit mondok, és nem csak bólogatott. Persze nem azt kell képzelni, hogy vasbilincsbe tartottam fogva magam mellett, vagy látványosan szenvedtem mikor összeverődött a férfi társulat.  Mikor hazajöttünk folytatódott a kiegyensúlyozott hangulat. Minden rendben volt, jól éreztük magunkat egymás társaságában, olyan volt majdnem mint régebben.  Aztán elkezdődött a munka, és vele együtt a mókuskerék. Megint laposodik a dolog, megint távolodunk, azaz Ő távolodik, Én pedig próbálok közelebb közelebb jutni. De mikor úgy érzem már sikerült, akkor rá kell jöjjek mégsem, és kétszer olyan messze kerül mint volt. Néha olyan mintha Ő is akarná, aztán jön valami ami belerondít a képbe. Vagy csak Én komplikálom túl a dolgot? Na mindegy.

Elolvastam újra az Öt szeretetnyelvet, ráadásul férfi kiadásban. Kint is hagytam látható helyen, hátha amikor nem vagyok épp otthon kíváncsiságból belelapoz. Nem hinném hogy ezt tette… Vagy ha mégis nem rajtam kísérletezik… Pedig ha tudná hogy a raktáraim kongnak… Próbálom használni rajta mindegyik szeretetnyelvet, és a testi érintést kiváltképp, mivel azt tapasztaltam, hogy annak nagyon örül.

Na megyek, elfoglalom magam valamivel, mert most is beült a hülye számítógépes játékához… mint mindig… Az előbb is csak azért telepedett mellém, mert filmet néztem, és belenézett… átölelni már nem jutott eszébe, pedig Én odakuporodtam mellé, és megfogtam a kezét…..

Inkább visszagondolok a nyaralásunkra. Ennyi.

Nem tűntem el. Nem igazán tudok újat írni… Párkapcsolati téren alig változott valami. Csak annyit vettem észre, hogy kevesebbnek érzem a törődést, és nem mutatja még annyira sem ki az érzéseit felém, főleg azt ami irántam van. Pedig tudja, hogy megbízhat bennem. Nem akarja, vagy nincsenek is. Nem törődöm vele. Mostanában dívik Nálam a struccpolitika. Lehet ez a védekező mechanizmusom… Csak mostanában figyeltem meg magamon. Nem tudom most ez mennyire jó. Hosszútávon nem célravezető, de most nem tudnék kilépni a kapcsolatból Még túlságosan szeretem. És úgy érzem, hogy még ő sem tudna elengedni, hiszen akkor nem lenne velem, nem kívánna meg (bár ezt foghatjuk az ösztönökre is), nem viszonozná az öleléseimet, és akkor nem jönne velem haza a szüleimhez, és persze a barátokkal való nyaralást sem erőltetné Velem. Habár ma reggel elsírtam magam ismét, miután szóba került az, hogy fogy a magyar lakosság… Mire Én annyit mondtam, hogy bezzeg annak akinek már nem kellene több, vagy egyáltalán nem kellene annak születik (de ők felnőve sem a dolgozó réteg lesz, hanem a tolvaj népség), és aki megérdemelné annak nem lehet mert nehezen vagy egyáltalán nem jön össze… És Drágám egyből rákontrázott, hogy vagy olyan anyagi helyzetben van, ami nem teheti lehetővé a felnevelését, mert megszülni bárki meg tudja, de fel is kell nevelni… Ebbe persze igaza van, de Én persze magamra vettem. Beszóltam, hogy ha ezt vesszük, akkor nekem soha nem lesz gyerekem, mert a közalkalmazotti bérből nem lehet az Ő gondolatai szerint felnevelni tisztességesen egy gyereket, és Ő persze kíméletlenül egyet értett (szerintem nem is érzékeli, hogy nekem ez mennyire fájó pont, és bánt, és hogy ez megpecsételi a kapcsolatunkat)…. Naná hogy bepöccentem. Felhergeltem magam, és a fürdőszobában szépen halkan munkába menet előtt jól kibőgtem magam. Feltettem egy kis púdert, a napszemüvegem, elköszöntem, és gyorsan kiléptem az ajtón, mielőtt újra zokognék. Mire beértem már sikerült elterelnem a gondolataimat. Csak most jutott eszembe. Ha nem írnék, részben el is felejtettem volna.

Szóval homokba dugom a fejem, nem törődöm azzal ami bánt (bár a tüskék csak szaporodnak, és egyre több lesz, és egyre mélyebben és egyre fájóbban). Még kitartok. Szeretem, és nem akarom elveszíteni. A munkahelyemen egyre türelmetlenebb, és fáradt vagyok fizikailag és lelkileg egyaránt. Mindennel próbálom terelni a gondolataimat, és csakis a jót látni, és a rosszal nem törődni, nem tudomást venni.  Decemberben voltam utoljára szabin, és még 4 hét mulva megyek csak… uff! Az alvással szerencsére nincs gondom 🙂 ! Az evés nem mindig megy. Ez nálam ismert dolog nagy stressz, nyomás alatt nem tudok enni. Nem megy, és néha undorral, de úgy kell magam erőszakolni a rossz napokon hogy “igenis megeszed ezt a tányér kaját!”

Változás nem hiszem, hogy lesz. Legalábbis egyhamar nem. Nem írok inkább most egy darabig, mert ha írok, akkor végiggondolom a dolgokat szembesülök a tényekkel, és azok a fájó tüskék és sebek elkezdenek vérezni és fájni. Ezt most nem szeretném… Nem vagyok hajlandó most ezeken átmenni (bár később valószínű csak rosszabb lesz).  Legalább a nyarat ne… Hogy utána mi lesz nem tudom, nem is érdekel. Éljenek a struccok!

– Lebegek. Habár nem valami hűs medence vizében, tengerben, vagy tóban (pedig de jó lenne) hanem inkább a jelenben. A valóság és álom között félúton.

– Jó ez így?

– Most elfogadható. Van jobb ennél, de rosszabb is.

– Tenni ellene? Ami kibillent valamely irányba?

– Félek “drasztikus ” lépést tenni. Félek a kudarctól, az elutasítástól. 🙁                     Ma odafeküdt mellém az ágyra. Jókedvűek voltunk. Néztem az arcát. A szemét. Olyan a szeme mint a csokoládénak. Az jutott eszembe, hogy ha lányunk lenne az Ő vonásait biztos örökölné, mivel a lányok inkább az apjuk, a fiúk nagyrészt az anyjuk vonásait viszik. Olyan lenne a szeme mint Neki. Csokoládé színű, kifejező, hatalmas felfelé ívelő sűrű szempillákkal. A száját is örökölné. Telt, buja ajkakkal. És lehet a haját is. Gyerekként sűrű, világosbarna kissé hullámos hajú fiú volt  Hét lakat alatt őriznénk azt a lányt… Ilyen gondolatok vannak néha a fejemben. De csak néha… nem akarom beleélni magam! Jó néha álmodozni kicsit…

– Nem neheztelsz Rá? Hiszen azt mondta… Szóval nincs benned csalódottság, vagy harag, vagy bármi negatív érzés, hogy esetleg Neki kellene lépni hiszen…? Ez nem ellene szól, csak, … nincs ilyen?

– Többnyire nincs… Van amikor forgatom a szemem, és elkívánom a búsba… Amikor látom, hogy nem gondolja át azt amit csinál, és emiatt lassú, vagy amikor nem csinál dolgokat… olyankor. De Azért nem haragszom Rá…

– Ok. Ez a szerelem. Tévedek? 🙂

– Cseppet sem. Ez az. De már nem csak pusztán fellángoló, mindent felperzselő, vad, szenvedélyekkel teli, rajongó szerelem. Sokkal inkább kezd átalakulni, vagy már át is alakult szeretetté. Azzá az őszinte, mély, tiszta szeretetté. Amit mostanában már nem divatos érezni. Csak a vad szerelmet. Ami valljuk be nem örökké tartó dolog. Ott marad a parazsa, amit ügyesen fel lehet újra lobbantani. Van aki mással szítja fel, de Én Vele akarom majd újra és újra… Lehet kissé szentimentális vagyok, de úgy gondolom ez a mai világban még azért lehetséges, bármennyire befolyásolva vagyunk, nem úgy mint régen…

– Nem jó világba születtél… nem stimmel az évszám! 🙂

– Lehet…  Lehet ez az Én keresztem…

– … és mi a helyzet, ha bekövetkezik az amitől tartasz?

– Nem tudom, nem akarok belegondolni. Carpe Diem! 🙂

– 🙂  Carpe Diem!

Tényleg remélem, hogy álom. Az elmúlt egy hét tényleg álomszerűen telt. A beszélgetés , az átsírt órák, a reménytelenség, majd düh, , és ismét reménytelenség váltakozásai, a bizonytalan miatti félelem. Remélem felébredek, és csak egy rossz álom marad, eltűnik, amint megdörzsölöm a szemem.

Most olyan se jó, se rossz. Ha belelovallnám magam és némi önsajnálattal is szépíteném (mert ilyenkor jut abból is, de kinek nem?!)  akkor most is sírnék. Nem teszem, mert arra gondolok, hogy azóta a beszélgetés óta már kétszer is a karjaiban voltam, és úgy teltek azok a pillanatok, mint máskor … hévvel, szenvedéllyel, odaadással, teljes katarzissal! Habár küzdöttem ezért a két légyottért, főleg lelkileg. Kaptam visszautasítást is, habár kimondatlanul (konkrétan lengén öltözve észrevétlen maradtam…). Rémesen rossz volt visszautasítva lenni, jobban mondva senkinek/levegőnek lenni, miközben egész testedben remegsz már az érintéséért, a testéért, Ő érte. Érdekes, azóta jobban kívánom. Lehet a bizonytalanságból fakadó tudat, az hogy úgy érzem és úgy is élem meg a napokat, hogy lehet ez az utolsó (nagyon rossz gombóccal a torkodban létezni) Vele töltött szép nap, és utána nincs tovább. Persze bennem van a dac, hogy eddig én küzdöttem, mindent megetettem, most már igazán teperhetne Ő is, és ne csak az legyen, hogy hazajön, sportol kicsit, aztán eszik és beül a gép elé játszani, gyakorlatilag hétvége detto, csak munkahelyre nem megy, esetleg nagyon ritkán elmegyünk valahova (bolt, néha mozi, és néha szülőkhöz hazaút=kirándulás) vagy beiktat néha engem is…. Pedig mennék Én sétálni akár a Duna parton végig, vagy a Margit-szigeten, vagy bárhol, vagy kirándulni valahol nem túl messze. Nem kell feltétlen pénzt költeni… és nem mindig!  Tehát a közös programok néha jól jönnének…. 🙁

Sajnos minden rezdülését figyelem, már-már kényszeresen, és néha olyankor is rosszra gondolok, amikor nem kellene. Ilyenkor jön a gombóc, és a félelem, ilyenkor könnyű hibázni, és ettől rettegek. Félek, hogy elveszítem azt az embert aki most a mindenem, akinek a nevét büszkén viselném, akinek gyermeket szülnék, akiért tűzbe mennék. Nem tudom tudja -e, látja -e, érzi -e ezt. Csak remélni tudom.

Elfoglalom magam mindig, hogy ne gondolkozzak. Legalábbis ezen ne. Dolgozom, sportolok (még ilyen melegbe is!), elmegyek csak úgy a városba, ha ráér valaki akkor vele. Boldog szeretnék lenni. Olyan boldog mint mondjuk két hete, vagy fél éve, és boldogan gondolkozni. Gondolatban valahol valakinek köszönetet mondok a nap végén, hogy még velem van, és fohászkodom reggelente, hogy ez így legyen aznap is.

Sokan mondanák, és lehet mondják, hogy ezt már megette a fene, ebből nem lesz semmi, de az érzéseimet nem érzik át, és így beszélni a legkönnyebb. Még küzdök. Nem tudom mi lesz belőle. Lehet semmi, lehet minden. Ha nem küzdenék azt bánnám. Csupán azért mert ott lenne a mi lett volna ha… Küzdök a mindenért. A minden pedig Ő, és hogy 30-40 év után is majd ugyanilyen szeretettel ölelhessem át minden nap.

Remélem csak egy rossz álom ez a mostani helyzet! Remélem gyorsan felébredek, őszintén mosolyogva, végtelenül boldogan!

Nagyon régen írtam utoljára. Már kicsit hiányzott, hogy kibeszéljem/kiírjam magamból azt a sokmindent ami történt velem.

Először is apu jól ránk ijesztett  a szívinfarktusával, no persze önmagára is. Sopronban kezelgették miután átesett  a szívkatéterezésen.  Drágámmal meglátogattuk, ott töltve egy hétvégét.  Aztán megszületett testvérem kisfia. 3 napos volt mikor láttuk először. Olyan kis picike, manóka! Nagyon szép baba! Miközben ott álltunk és csak figyeltük a mozdulatait, lopva néha a Páromra is pillantottam, hátha ki tudok olvasni valamit a tekintetéből… bármit! Meglepődést, vágyakozást, riadalmat, szorongást, meghatottságot, valamit. Titkon reméltem, hogy valami olyasmire gondol, hogy “hamarosan most már nekünk is jöhetne a lurkó”! Az Én szemeim és érzéseim inkább csak arról árulkodhattak amikor a babára néztem, hogy “Istenem milyen tökéletes, gyönyörű, és hogy Nekünk mikor lesz, remélem hamar, és akkor mi leszünk a legboldogabbak”! Előtörtek az anyai ösztönök, és a vonaton visszafelé csak arra tudtam gondolni milyen lenne ha… és hogy mikor lesz az a ha… Utána és mai napig is erősen bennem él ez az érzés. Tőle szeretnék, azt szeretném, ha ő lenne az akit apának szólít majd, szeretném ha Rá is hasonlítana, de legfőképp azt hogy Ő is akarja ezt! Nem véletlenül írom le! Mostanában kicsit eltávolodtunk. Éppen csak annyira, hogy egy nagy beszélgetés kezdetét vegye. Mindenkinek a kapcsolatában vannak hullámvölgyek, és úgy éreztem ez is az. Nem éppen pozitív kimenetelű beszélgetés volt, nem is nagyon úgy indult, de valahogyan el kellett kezdeni. Azt azért megemlítem hogy 2 éve és lassan 2hónapja vagyunk együtt és egy jó másfél éve lakunk igazán együtt. Eddig kisebb nagyobb nehéz pillanaton vagyunk túl. Az Én szemszögemből vizsgálva ez a 2 év Nekem kezdetben maga volt a Menyország.  Aztán ez ha nem is maradt így (mert ugyebár minden kicsit fényét veszíti az idő előre haladtával) de maradt egy olyan kapcsolat, és olyan élet amiben ha nem is mindig tökéletesen, de mindig boldognak éreztem magam.  Számomra ez az érzés azt hittem rég halott, és az első nagy szerelmemmel együtt távozik az életemből (nem a mama kicsi fia, hanem aki előtte volt…) Ő képes volt visszahozni, és mérföldekkel jobb minőségben! De mielőtt itt agyon dicsérném vannak jócskán hibái. Hibái mindenkinek vannak. Én elfogadtam így, és habár vannak amik zavaróak, de együtt lehet élni velük. Nem a hibái alapján ítélem meg. Sem őt sem a kapcsolatunkat. Ha az alapján tenném, egy év után otthagyom… !!! Elkészítettem azt a listát amiben az egyik oszlop a jó a másik a rossz, vagyis tehát mi szól mellette és mi ellene. Bár nem mérvadó ez sem mivel az ember elfogult a másikkal szemben, és ha nagyon is szereti, akkor hajlamos a jó oldalra többet írni, elbillentve a mérleg nyelvét, ha pedig bizonytalan vagy netán csalódott és kiábrándult akkor a rosszra kerül több.  Na nekem egyértelmű mi jött ki, bár az egésznek semmi értelme!!!
A beszélgetés lényege a jövő. A lényeg pedig az, hogy Ő “nem látja velem a közös jövőt! A közös jövő képe ködbe vész, és nem tudja mi legyen, de ez így nem jó.” Na persze hogy nem jó! Konkrét dolgot nem igazán tudott mondani a MIÉRTRE. Egy két dolgot említett, de egyébként az volt a válasz hogy így este 12-kor elég fáradt, hogy ezek eszébe jussanak. Az az 1-2 dolog szerintem nem kellene hogy befolyásolják… nem hinném, hogy ezen múlik, bár ki tudja kinél min áll vagy bukik a dolog! Kérdésemre hogy szeret e engem egyáltalán, pedig annyi volt a válasz, hogy “igen, de olyan fura ez az egész”. Felhozta, hogy furcsa a családom, és hogy úgy látja, hogy anyám folyton bele akar mászni az életembe, és érzelmileg zsarol. Lehet így van, de nem engedek neki. Egyébként is elmeséltem, hogy nem csak az Én családom fura, hanem az övé is, és mindenkié, mivel más-más értékek vannak, és más-más elvárások, és különböző közlési módok. Persze bekerülünk egymás családjának a keringésébe ha összekötjük az életünket, de nem úgy, hogy az feltétlen azzal kell járjon hogy szabad bejárás lesz a magánéletünkbe, inkább csak kinyílik egy újabb ajtó amit vagy használok vagy nem, és vagy beengedek rajta másokat vagy nem. Nem fogok jobban függeni a szülőmtől, és ő sem, sokkal inkább szerintem  a szemükben inkább mi növünk kicsit jobban fel, és amikor jön a gyerkőc, akkor inkább Ők lesznek még jobban alárendelve, mint nagyszülő, akihez lepasszolom néha a gyereket amikor nekem jó, megmondva mit engedhet meg neki és mit nem és csak óvatosan kényeztessék, mert megszokja, és amikor visszajön akkor kezdhetek előröl mindent…  (nem, nincs gyerekem, de nyitott szemmel, és füllel járok).             Érzésem szerint inkább azt nehezményezi, hogy az én keresetem nem túl magas, és ha vele történik valami akkor mi lesz, főleg ha ott nyüzsög már akár két gyerkőc. Kérdeztem Én hogy hát akkor megoldjuk, segít biztos a család is (ebből persze egyből azt következtette, hogy hát na látom -e hogy függök tőlük…..ez nem függés, ez a Család!!!). Nem akartam mondani, hogy a munkahelyemen a kolleganőim háromnegyede egyedül neveli a gyerekeit a nem túl magas közalkalmazotti bérből, és megoldja, és nem éheznek, lehet nincs plazma Tv vagy márkás ruha és külföldi nyaralás, de annál több szeretet van! Én elhiszem, hogy mindent meg akar adni, de egy gyereknek kezdetben nem az a lényeg, hogy milyen body-ban feszít a kiságyban, vagy milyen Tv-ről nézi a esti mesét. És másod állást lehet találni, maximum elmegy az ember kisegítő munkásnak valahová. No, meg miért kell egyből a legrosszabbat alapul venni… miért nem lehet azon gondolkodni, hogy hol lesz a kiságy,  vagy hogy mikorra tűzzük ki az esküvő időpontját…   Erre persze jól irányzott válaszként jött hogy Ő csupán realista…. Szerintem inkább ez hülyeség! Inkább csak fél, vagy tényleg nem akar semmit… Ez a két verzió létezik számomra. Csak akkor döntse el hamar, mert pár hónap, és 30 vagyok, és nincs sem időm, sem kedvem várni.

Én azt hittem idáig minden rendben, és jó úton halad a kapcsolatunk. Boldog, kiegyensúlyozott voltam. Ehhez képest amikor elmondta, hogy nem tudja, nem látja a jövőt Velem… egy világ omlott össze bennem. Egy gyönyörű boldog világ, és annak jövőképe. Kicsit úgy érzem már megint ugyan abban a cipőben járok mint korábban (csak itt nincs anyós pajti, bizonytalanság annál inkább) Elbizonytalanított, és most nem tudom mi tévő legyek, hogy viszonyuljak Hozzá, milyen legyek, számít -e még bármi is, változhat -e még benne valami, elronthatom -e még jobban (mert hát csak engem jelölt meg hibásnak, hogy miattam nem látja velem a jövőt, az hogy Ő mit tesz ezért az nem merült fel!). Másnap együtt voltunk. Gyönyörű, mégis lélekben Nekem fájdalmas együttlét volt. Nem tudtam hogy boldog legyek, mert megtörténik, vagy szomorú, hogy lehet utoljára történik meg… Igazából most sem tudom. Pár napja még boldog vagy, és egy beszélgetős este után csak vagy… Amikor egyedül vagyok és nem lát bőgök, amíg el nem fogynak a  könnyeim, amikor vele vagyok csak rettegek, hogy hogyan viszonyuljak Hozzá, és nyelem vissza a sírást, mikor nem néz, vagy csak kimegyek a szobából.  Gyomorgörcs, és gombóccal a torkomban találkoztunk a barátokkal, akik nem hiszem hogy sejtenek bármit is. Enni már alig eszem, aludni még csak-csak (iszonyat kimerítő ez a fajta stressz). Néha olyan mintha lebegnék élet és halál közt…az a minden mindegy, akár metró alá is ugorhatnék (sajnos eljátszottam a gondolattal nem egyszer azóta 🙁  ) akkor sem lenne már rosszabb, csak jobb, mert nem kell akkor emészteni magam és Neki sem ….jövőkép megoldva… De ez nem megoldás, tudom! (még mielőtt bárki pszichiátert hívna)

Nem tudom mi van, mi lesz. Most együtt vagyunk, megpusziljuk egymást mikor felkelünk, munkába megyünk, megérkezünk, csak úgy,  este egymáshoz furakoduk, megöleljük egymást. Látszólag olyan mintha…. Nekem legbelül nagyon jó dolgok ezek, de egyben fájdalmasak is. Talán a bizonytalanság teszi. Nem  tudom mit gondol, mit akar, mit vár el, mi lesz 1 – 2 hét vagy 1-2 hónap múlva. Nem tudom, hogy az augusztusi utazás lesz -e vagy sem,  hogy egyáltalán mondja -e egyik nap, hogy költözzünk szét (úgy érzem nem viselném el még ezt is)…és nem tudom, hogy mire készüljek… igazából még midig egyvalamire készülök…. arra hogy együtt maradunk, és megkéri a kezem, összeházasodunk, és nem sokra rá babázunk. Vajon Ő belegondol abba, hogy Én mit is érezhetek (tudja Én mit szeretnék, és hogyan érzek iránta), vagy hogy milyenek a napjaim, ezek után. Szerintem -sajnos- nem.           Nem értem, nem tudom miért, nem tudok semmit, lassan beleőrülök… áááá!!!!

Csak reménykedem. Minden Vele töltött nap ajándék, minden érintése és csókja egy-egy szívdobbanás pluszba számomra, minden ölelés egy újabb reménysugár arra, hogy tartsanak ezek a szép dolgok örökké. Remény hogy újra boldog leszek Vele!  (és most megyek bőgök egyet ismét mert már itt fojtogat ismét a sírás )

Köszönök mindent az Én Édesanyámnak! 🙂

Minden Anyának, Nagyinak, Dédinek kívánok sok szépet, örömöt ebben az életben! 🙂

Orgona ága, barackfa virága.
Öltözzetek új ruhába,
anyák napja hajnalára,
illatosan!

Zúgja az erdő, susogja a szellő.
Üzenik az ágak, lombok:
légy te mindig nagyon boldog,
Édesanyám!

Egy kicsi segítséget szeretnék kérni. Kívülállóként ki hogyan értékeli azt az eseményt, hogy van a névnapja az embernek, és a hőn szeretett párjától, aki állítólag szereti nem kap semmit.

A sztori a következő:

Munkából hazaérek, bedobok egy adag mosnivalót, kicsi ugribugri Enikős kínzó tornára, aztán irány a kád. Amíg folyik a víz hallom hazajön. Elégedett vagyok magammal az időzítés szempontjából, hiszen fitten ülök a kádban, így legalább időt és teret adok Neki, hogy fel tudjon köszönteni. Dobog a szíven, mint minden ajándékozáskor… pedig névnapkor nem szoktunk nagy dolgokat adni és kapni. Gyorsan felkapok magamra valami otthonit, és köszöntöm. …..semmi! No, gondoltam akkor még hagyok kicsi időt, megyek teregetni, mert sípol a mosógép, hogy a mosás kéééész. Odajön, hogy segít teregetni, közben beszélgetünk kinek hogy telt a napja. Kiderül örül, hogy nem esik, így legalább gyorsan el tud menni futni. Felhívom a figyelmét, hogy egyedül is megy a teregetés, ha gondolja… nem gondolta úgy…. Végeztünk, Ő elment átöltözni futósba, én pedig leültem a mailjeimet megnézni… de még mindig semmi…. Kicsit rosszul esett, hogy hazajön, mindennel foglalkozik, de nem mondja még egy szóval sem hogy boldog névnapot…. Gondoltam (kissé naivan, és kissé szentimentálisan, hogy ha majd hazajön futásból akkor ad vmit, hazafut egy csokorral, vagy valmi ilyesmi… ) Elfoglaltam magam mindennel, csak hogy ne kelljen erre gondolnom.

Hazajött izzadtan, lihegve, csokor nélkül… Amikor nyugi volt, elmondta…közölte, hogy majd fog találkozni egy két barátjával (örültem, hogy kicsit egyedül lehetek, és Ő is kikapcsolódik), és hogy akkor majd útba ejti anyukáját és vesz neki anyák napi csokrot és beszalad vele… (ok, ezzel nincs is baj…) Ja, megjegyzem a kolléganője munkából hazamenet egy hatalmas csokorral távozott, és Ő megkérdezte, hogy kitől kapta. A kolléganő pedig közölte, hogy náluk összejön a család, és az anyák napját tartják azért ez a sok virág…. Drágám elmondta, hogy ha ez a bizonyos munkatárs nem említi, hogy mi lesz vasárnap azaz ma, el is felejti…pedig hét elején még mi ketten is szóba hoztuk, és volt róla szó máshol is.

Még mindig semmi….

Kezdtem gyanakodni…. Aztán bekapcsolta az saját gépét (tudni kell megjelenik az aktuális névnap az asztalon). Láss csodát odajött mellém, és mondta, hogy ma még nem is mondta, hogy boldog névnapot…. valóban! Aztán kérdezte, hogy megtaláltam – e az ajándékot… ??? mit??? hol??? nem is kerestem… kellett volna????!!! Közölte, hogy a táskámba tette… Mondtam, hogy egy másikat vittem magammal, csak kint maradt az előtérben amit használtam előtte… Kimentem megnéztem izgalommal, hogy mi az… Hááát nem mondhatnám egy névnapi ajándéknak… egy szelet sportos csoki lapult a táskában… Amikor kedveskedni akar az ember a másiknak egy átlagos hétköznap, akkor csempészik bele ilyen dolgokat… legalábbis Nálunk… (ez az én szokásom, amit én találtam ki abszolút jóindulatól, és a meglepetés miatt, hétköznapok színesítésére)  “névnapi csoki”-ezt mondta rá. Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Inkább megköszöntem, és visszatettem a táskámba. Több nem is történt.

Azóta nem szóltam erről senkinek. Neki sem említettem. Nagyon rosszul esik. Most akkor mi van?

1. Ha nagyon jóhiszemű akarok lenni, akkor azt mondom, hogy elfelejtette, este a gép előtt döbbent rá mekkora feledékeny marha, és cikinek tartotta bevallani, vagy félt hogy megsértődöm/megharagszom, és úgy gondolta, hogy azt a szelet sportos csokit kinevezi névnapi csokinak. Azóta is marja a bűntudat, de már nem fog utólag felköszönteni. Előbb utóbb feledésbe merül…

2. Tényleg Úgy gondolta, hogy az a csoki az én névnapi ajándékom, és semmi több. Mondta, odaadta, az az én hibám, hogy táskát cseréltem…

3. Tudta, de nem akart semmit venni.

Kérdezem Én, hogy mi a fenét gondoljak! Azóta sírhatnékom van, hogy akkor most mi van. Én biztos nem fogom Neki mondani, megkérdezni, hogy mi van… Nem baj…hamarosan elindul itthonról, és akkor lehet jól kibőgöm magam, bár érteni valószínű akkor sem fogom, és azt sem fogom tudni mit gondoljak… erről az egészről, Róla, meg úgy egyébként. Még akkor sem láttam semmi megingást, mikor vásárolgattunk és mutattam a cserepes növényeket, és kérdeztem, hogy ilyet visz majd vagy vágottat… Mondtam, a vágott is szép és jó, csak hamar elhervad… de a szándék a lényeg, és nem az hogy sajnáljuk szegény félbe nyesett virágot… Semmi…

Egy szál vörös rózsa, nem több… ennyi is elég lett volna.

Csalódott vagyok, csalódtam…. Szomorú vagyok 🙁