Nálam fáziskésés van. De lehet, hogy közhelyes már kicsit az újévi fogadalom számomra! 😛    🙂

“Jujj, mi ez itt kérem?” – Kérdeztem magamban, magamról, magamat, amikor is belepillantottam a tükörbe egy igazán hosszúra nyúlt mustra után… Hogy mi kérem? …párnák… No, nem lifegő háj, csak aprócska párnácskák a csípőm – hasam táján. De az összképet akkor is rontja. Magas vagyok, vékony, picurka cicikkel, és az a nagyobbra növesztett pocok nem igazán mutat előnyösen… Sikeresen sikerült a téli szürke időben többet jártatni a szám (már nem itthon, és nem is a melóhelyen)  …rágás címszóval. Persze mellé egy nagy adag lustaság társult. Mindenki így van ezzel! Vagy legalábbis a többség biztos.

Megtettem tehát röpke 2 hete a tavaszi fogadalmamat, hogy rendszeresen mozgok! És persze nem csak a bikini-szezonig és alatt, hogy formában legyek a falatnyi szövetdarab alatt-mellett-közben-stb.. 🙂 hanem bizony utána is! Nem hagyni, hogy az október-november közeledtével alábbhagyjon a lendület, és a téli korán sötétedős álmos szürke hideg napok a lendület inkább a hűtő-spájz páros felé tereljék a lépteimet, majd azután besüppedjek a puha takaró alá valami butus filmet nézni, miközben csak úgy pattannak fel lendületesen a párnák, oda ahova nem kellene!…. (Ej de szép hosszú mondat lett… lenni büszke magamra! :D)

A fogadalom végrehajtása (mert ugye fogadkozni lehet a nagyvilágba, de a tett a lényeg) azzal kezdődött, hogy 1 -2 hónapja fokozatosan lemondtam a kenyér és lassan-lassan mostanra a tésztás ételekről (nálam a tészta még nem főben járó bűn, de a kenyér és a társai igen). A tésztás kajákat egyszerűen nem tudom kiiktatni az életemből, és a munkahelyi menzán is akad néha… A kenyér/zsömle/zsemle/kifli/egyéb pékárú viszont tiltólistán vannak. (Nem mindig sikerül megvonni… olyankor jön a kedves kissé már-már szőke naiv, vagy gyermeteg kérdés: “A pirítós az ugye nem kenyér?!” 🙂 ) Főzelékhez pl. ma sem ettem kenyeret, hiába volt kirakva…  pedig lencse főzelék volt. A cukor bevitelem szinte minimális… direktbe cukros cuccokat nem kajálok (édesség, cukros ihatatlan löttyök, stb. ). Egyedül néha a kakaó amit hébe-hóba iszok, de az nem mérvadó. Viszont a fehérje bevitelem szerintem egész jó… sajtok, tej, túró, főleg sovány husi, halak. Ja, és olyan vagyok mint egy két lábon járó nyúl… és ha jön  a nyári gyümölcsszezon akkor cukor bevitel is lesz.. 🙂 Nem tudom mit mondana erre egy dietetikus…. Reggelire műzli, vagy extrudált nyavaja sajttal felvágottal-zöldség, ebédre amit adnak a menzán (többnyire főzelék, rizses kaja, ritkán tésztás és nagyon ritkán krumplis) … nasi napközben mivel azt is kell ugye…és mivel nincs még répaszezon meg dinnyeszezon 🙂 ezért max 4 db háztartási keksz…nesze neked kenyér 🙂 , a vacsi pedig joghurt, vagy sajt vagy hal extrudált nyavajával pohár tej (fél liter simán…) Ennyivel és a még 2 liter ásványvizemmel (szigorúan mentes… nem bírom a bubisat!) vígan elvagyok.

Tudjuk fontos amit megeszünk, de fontos az is mit mozgunk… És itt jövök Én! 🙂   Neeem…nem vagyok az a magát megmutató nőszemély. Inkább rávettem magam, hogy itthon bohóckodjak kicsit Rékás alakformálóra… ami után persze 3 napig se leülni, se felállni nem ment. Utána már röhögve csináltam persze végig  a nem tudom hány perces terpeszes guggolást, és térdfelhúzást. De addig… Jó, nem mondom, hogy megy végig, megállok itt-ott lihegés és néha kisebb anyázás közepette (ezért jó otthon, mert hangosan szidhatod amit akarsz). Aztán jött és van az Enikős intervall őrület. Most bezsongtam rá. Majd szeretnék elmenni egy ilyen órára.  Persze csak light-ra. Egyenlőre. Addig még gyúrok itthon, hogy ne legyen bénázás….annyi 🙂 Egy hete volt hogy először elmentem futni. Nagyon nehéz volt. Foggalmam sincs mennyit szenvedtem végig, de meg-megálltam. Párom szerint kb. 2 vagy 3 km. Wow. Aztán két napra rá ismét mentem. Az még szenvedősebb volt. Valahogy az állóképességem nem az igazi. A lábaim bírták, tüdőm úgy-ahogy.  Volt bemelegítés-kimelegítés, minden. De nem adom fel. Úgy tervezem hogy holnap vagy holnap után ismét próbálkozom, aztán még majd mégeggyet… tehát heti kettő futás, lehetőleg 1 nap pihivel közötte, a többi torna. A pihenő általában a hét vége.

És hogy mi látszik? Már összébb tudom a nadrágövet egy-két lyukkal húzni, jobban bírom a napi hajtást, kerekedett az a nem túl nagyra méretezett eddig lapos fokhagyma gerezd ott hátul, és mivel a kar gyakorlatokat lassan és nagyobb súllyal végzem, mintha már nem lenne olyan elfuserált nyeszlett karom. 😀 De ez csak három hét eredménye…még. Cél a formás feszes test, nőies idomokkal, nőies izmokkal (nekem pl. hiába nem tetszik  pl. Réka túl izmos teste…). Ja és megtartani!!! Mert csak elkezdeni kutya nehéz!!! Kitartást a hozzám hasonló testkínzó őrülteknek! 😀

Hajrá!

És egy parányi anatómia (olyan angolosan, félig latinul) a hozzáértőknek, és a hozzá nem értőknek… Csak, hogy tudjuk mink van, és mit kellene edzeni…előröl! 🙂 Elvileg… 😀

És HA a Százholdas Pagony lakóit is egy fitness guru pátyolgatta volna…   ….és HA mi ezen növünk föl… ?! Ufff…
😀

Vége.

A kétlaki élet bizonyos szempontokból jó dolog. Nem kell különösképp alkalmazkodni, nem kell arra figyelni, hogy mit hagysz éppen szét magad után,  és telepakolhatod a fürdőszobát mindenféle piperével, tamponos dobozzal, nem muszáj a kád széléről a hajszálaidat eltakarítani, ülhetsz szőrös lábbal a kanapén valami romantikus csöpögést nézve, nem kell a wc ülőkét mindig hajtogatni, hallgathatod hangosan a kedvenc számaidat, tied a cipő tartó teljes tárhelye, mindig lesz hely a gardrobban az új rucinak, bármikor nekikezdhetsz bénázni a szoba közepén R. Réka legújabb dvd-re, tied a kétszemélyes ágy keresztbe, senki nem horkol a füledbe, és még sorolhatnám 🙂  Ugyanakkor megvan a maga hátránya,  bár szerintem jóval kevesebb felsorolás szintjén. Azért valljuk be, hogy vonzó az önálló élet, de az ember társas lény, és egy idő után vágyik rá, hogy többet, és többet legyen a szeretett emberrel (és később többet és többet tegye ki magát mindenfajta kínlódásnak…és a párját is). Negatív vagyok most kissé, mivel arra gondolok -e sorok írásakor, hogy Vele milyen volt….

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, jött az ősz és a tél. Karácsonyi ünnepek mindig kérdésekkel kezdődnek. A legnagyobb, hogy hol lesz a Karácsony, és hogy kihez mikor megyünk, a másik pedig, hogy kinek mit és mennyiért ajándékozzunk. Én valahogy mindig túlzásokba esek,főleg mikor azt a személyt kell ajándékozni akit szeretek. Én már csak ilyen vagyok.

A Karácsonyt kivételesen nem a szüleimmel töltöttem, hanem Vele (és a szomszéddal). Jó volt, szép volt, kicsit furcsa volt. Már voltam távol Szentestén a családomtól, tehát nem viselt meg, és őket sem. Kicsit ilyenkor mindig nagy dolgokat vár az ember. Valahogy készül, hogy történik valami csoda. De hiába. Én is vártam, hogy történjen valami nagy dolog. A nagy esemény pedig az volt, hogy megkért, hogy költözzek hozzá…természetesen egy két apróság kíséretében. Igent mondtam. Mama láthatólag örült neki. Mint utólag kiderült, azért megbeszélték, azaz megkérdezte, hogy jó ötlet -e hogy odaköltözzek. Mama ezek szerint engedélyt adott rá… 😛 A pontos költözési dátumot nem közölte velem, csak hogy hamarosan… Én pedig vártam. Jó, türelmes kislányként vártam, és vártam. És vártam… de semmi. Se egy leülős beszélgetős délután, ahol megtárgyaljuk a részleteket, vagy esetleg saját kulcsot is kapok…semmi! Nem szerettem volna direktbe rákérdezni, de még viccelődve sem, hogy mikor lehet “szállást foglalni, és a szobakulcsokat mikor kapom kézhez”? Még a végén azt hitte volna, hogy ráerőszakolom magam, és hogy oda akarok telepedni. Sokáig ment a hallgatás a témáról, mindaddig amíg Kíváncsi Fáncsi lévén meg nem érdeklődtem. Csak úgy finoman, nem ajtóstól… A válasz mint gondolhattam volna a szokásos volt “majd”. Az a “majd” bővebben azt jelentette, hogy még nincs konyha addig semmiféleképpen nem költözhetek, mert nem akarja, hogy egy “félkész” lakásba kelljen odamennem. Ez még érthető és elfogadható érv volt.

Aztán vártam…

És vártam….

Semmi…

Elkezdtem nagyon kérdezni egy bizonyos idő után, hogy mégis hogy áll a konyha, sikerült -e az asztalossal megegyezni, mikor kezd neki, stb.. (a pénz már megvolt rá…) Hosszas mellébeszélés (részéről) után kiderítettem (mert ugye hazugság nem marad örökre rejtve, és minden kiderül ) hogy az asztalossal (aki egy régi ismerőse) még nem is beszéltek, aztán, hogy beszélt vele, de az asztalosnak pont valami dolga volt, elromlott a kocsi, összebalhézott a társával, akivel csinálták volna a melót, felhívta ugyan de nem vette föl (aztán utána nem is hívta, és egy hétig nem is próbálta)… Áhh, szóval kifogás – kifogás hátán. Én pedig zsörtölődtem. Először magamban, aztán kicsit kifelé is. Rákérdezésemre, hogy miért nem keres mást, ha ennyire megbízhatatlan, és elérhetetlen munkaerő, annyit válaszolt, hogy még megpróbálja, de hát Ő is dolgozik, nem olyan egyszerű… Mégis mi nem egyszerű?! A telefonkönyvből kikeresni, és megnyomni a zöld gombocskát kb. 30ms-es művelet, és nem kell hosszan enyelegni, elvégre nem az esti randit beszélik meg.. 😛

A kifogások gerendák, amelyekkel a kudarc házát építed. – Donald Wilder

Aztán addig-addig húzta a dolgot, míg ki nem jöttem a béketűrésből. A halogatását tetézte, hogy a szomszédasszonyság adta alá a lovat, és bár elhordta ő is ezt a munkás embert, de egyszer nem kérdezte meg Tőle hogy mégis meddig húzza a dolgokat. Általalm vélt verziók: nem akarta anyuci hogy odaköltözzem (és ez a valószínűbb), semelyikük sem akarta hogy költözzek (sokszor megfordult a fejemben, de akkor mi értelme volt  a karácsonyi beetetésnek?), anyucit nem érdekelte (kötve hiszem) és Ő pedig tényleg ennyire muja…

Az én kicsi szám pedig be nem áll, ha egyszer elkezdi… Szapultam  a melóst, magamban a szomszédot, és néha Őt is. Már ott tartottam, hogy rákérdeztem, hogy “mégis mit akar Tőlem… Ha tényleg szeretné, hogy Vele legyek, akkor vegye kezébe  a dolgokat, legyen tökös férfi, és cselekedjen valamelyik irányba. Senki drága idejét ne húzzuk!” Persze megijedt kicsit, hogy elveszíthet, de utána rárött mégsem, és inkább megsértődött.

Utólag úgy tűnt, mintha én eröltettem volna magam Rá. Szépen megvolt félig a konyha, minden tuti, Én meg bepróbálkoztam egy hasonló szöveggel “akkor a hétvégén költözhetek? Anyáék ráérnek, lesz autó, könnyű pakolni.” Természetesen “halaszthatatlan munkahelyi teendők” miatt nem tudott ott lenni a költözés napján, csak a végére ért oda, amikor már majdnem minden készen volt.  Nem tudom mesértődött, megharagudott Rám akkor, mindenesetre most már nem érdekel…

Jól indult azért az ottlétem Vele. Emúlt a durci, és imádta hogy ottvagyok. Egy hete lehetett, hogy ott együtt laktunk, amikor is valami apropó gyanánt felhívta az anyját (névnap vagymi), és hogy izgi legyen kihangosította (hogy Én is halljam, mert Én is szerettem volna köszönteni… de anyucinak nem szólt erről) Nem tudta azonnal a köszöntéssel kezdeni, mivel anyuci dolgozott, és előbb megkérdezte nem zavarja -e. Anyuci meg válaszolt kissé morcosan, fáradt hangon, hogy igen de végülis tud beszélni… Ő megkérdezte mi a baj, a hangjából hallani, és egyébként boldog névnapot (vagymi. Én már meg sem tudtam szólalni mert közbevágott, és elkezdett szapulni…Engem. Valahogy így, hogy “Nem lesz nyugtunk tőle, befészkelte a kicsi seggét a drága kisasszony ide, ki fog használni minket, mindig a nyakadon fog lógni ezentúl, nem lesz nyugalmunk… ” és ezeket fokozta még… Én pedig kővé dermedve bámultam magam elé. Éreztem, hogy nem tudok moccanni, nem tudok megszólalni, olyan volt mintha lebegnék és csak a szívverésemet érezném a torkomban, mellkasomban. Aztán legördült egy könnycsepp, majd a többi, de felállni nem bírtam. Ő csak meglepve bámult a kihangosított telefonra és nem jutott el a tudatáig, hogy visszavegye a kihangosítást, csak akkor, mikor végül kirohantam a szobából. Utána hallottam hogy csak ennyiket mond, hogy jaj anyuci…, de úgy igazán megvédeni nem próbált, vagy visszavágni, vagy megemelni a hangját, hogy nincs igaza (nem tudta, vagy nem akarta, vagy ez is a durci bosszúja?!) Amikor letette, és utánam jött, ellöktem magamtól, és csak kiabálni tudtam, hogy nem védett meg, és hogy akkor nem is szeret, mert az ő oldalán áll, és akkor most mivan!?! Ott akkor el akartam költözni vissza a kuckómba, ahol nem ér baj, és ilyen fajta atrocitás. Addig nyugtatott, amíg sikerült lebeszélnie, és megígérte, hogy beszél erről anyucival, de én ne említsem, hogy ez történt…. ???  (soha nem is lett elmondva. De Én tudtam mit gondol Rólam, és innentől fogva minden kedvesnek hitt gesztusa mellé ott viszhangoztak azok a mondatok amit akkor halottam.)

((Az odaköltözésem kb. kora ősszel lehetett. Az barátok közt is több mint fél év…9hónap. A névnapom tavasszal van. Akkorra ajándékba lakáskulcsot kaptam Tőle, anyuciól meg egy idétlen kulcstartót. Itt kellet volna gyanakodnom, hogy mi van, hogy csak egy kulcsos kurtizánnak tart, vagy másmiatt, de ennél megalázóbb névnapom még nem volt… 3db kulcs…))

Ettől kezdve ment a harc. Harc Ő érte (nem érdemelte meg) és harc anyuci ellen (kimondatlanul is Ő is felvette a kesztyűt). Az olyan nők ellen akik arra mennek, kogy kikelj magadból, és durva legyél és meggondolatlan a dühtől (amit persze ellened fordít, és így neki van igaza, és ő nyer), az a legnagyobb fegyver (bármennyire is nehéz) hogy kedves vagy vele, rendes vagy vele (mindennemű cinizmust mellőzve), segítesz neki egy bizonyos határon belül (vigyázva, hogy ne használjon ki), látványosan szereted a fiacskáját, és szuper csaj vagy mellette, és el is hiteted a pasival ezt, elkápráztatod a főztöddel az egész famíliát, vitettsz  neki egyszer kétszer kóstolót a 2-3fogásos ebédből a fiacskájával a hűtőjébe mert tudod, hogy egész este melózik (kár hogy nem jutott eszembe, hogy beleköpjek, Neki viszont eszébejutott, hogy nem bírom a csípőset, és csakazért is tett a lecsóba egyszer kétszer erőspaprikát…akkor nem ebédeltem…) Nem egyszerű… Miközben a legjobb formámat mutattam, és vidámnak látszottam, belül néha örjöngtem, sírtam. Tartottam magam, és erős akartam lenni. (Ő nem tudta ,de én tudtam mit gondol, és azt is tudtam miket mond… de ő azt sem tudta. Sőt azt sem, hogy a panel falai vékonyak, és az ő hangja harsány, és ha Rólam volt szó felemelte a hangját, és ha kicsit közel hajolt az ember a falhoz nagy nehezen de ki lehetett venni mit mond.)

((Ő eleinte minden másnap Ott dekkolt. Aztán megbeszéltük, hogy azért mégis felnőtt, és itt vagyok Én is ha félne 😛 Aztán “csak” heti 2-3 alkalom volt a látogatás. Én pedig néha direkt nem mentem….olyankor hallottam a szapulást… Ezért tudtam taktikázni, és ezért tudtam hogyan kell viszonyulni hozzájuk. Nem mindig sikerült…))

Folyt köv…

Tavaszodott. A tavasz mindig hoz valami újat.  Az első gondolatom az volt: “szerelmet! Miért is ne! Lehet kissé gyorsnak tűnik a dolog, hiszen nem rég szakítottam a nagy Ő-vel. Nem, nem gyors, hiszen legalább fél éven át, arra készült a szívem, hogy el fog menni, és nekem el kell engedni Őt. És már nem is hiányzik, úgy. Hiányoznak belőle dolgok, de már nem lábad könnybe a szemem. “

Bekapcsoltam a számítógépet, és beléptem a net varázslatos világába. Bepötyögtem, néhány netes társkeresős oldalnak a nevét, kettőre gyorsan regisztráltam, és vártam. Amikor levelem jött, gyorsan megnéztem van e fotó, mit ír magáról. Többnyire unalmasan teltek a napok, és gagyibbnál gagyibb versezők jelentkeztek. Meguntam, és inkább írtam Én, annak aki szimpatikus volt. Nem kellett sokat várni. Egy levél, két levél, e-mail cím csere, fotó küldözgetés, randi megbeszélés…

… Kellemes tavaszi idő volt. Nem öltöztem túl elegánsba, de nagyon lazára sem. Feljöttem az aluljáróból a Ferencieknél, és az órámra pillantottam… “Már megint nem sikerült késnem. Még van 4perce… A francba! Mi van ha nem ismerem fel? Vagy ha el sem jön? Uff! És miért vagyok ideges? Nem is ismerem! Mi van ha nem jön be, vagy nagyon nyomul? Akkor hogyan koppintom le? Ebben aztán tényleg nincs rutinom! …az ott, talán Ő, mégsem, jaj, akkor Ő, virággal?! Merész! Nem is tudja mi a kedvenc virágom…Rózsa! Nahát, ez valami rózsaszínes rózsácska. Egy jó pont” Jött a bemutatkozás, aztán invitálás a palacsintázóba… a nagyiéba! 🙂  Dumcsi erről-arról, munka, család, kedvenc kaja, stb miden ami ilyenkor elfogadható társalgási téma lehet. Séta a Duna-parton, aztán irány mindenki a maga útján. “Nahát, milyen jó volt, nem nyomult, kedves volt, virágot is kaptam, és szeretne ismét találkozni velem.” Találkoztunk még 2 alkalommal. A harmadik alkalommal, a Keletibe kísért ki. Utaztam a hétvégén. Itt volt az első ölelés, csók. Utána nekem a fejemre borították a rózsaszín sötétítőt… Szerelmes lettem.

Egészen megszokott kapcsolatnak indult. Hetente többször is találkoztunk, többnyire valahol a városban, ha pedig rosszabb idő volt akkor nálam. Érdekes mód Ő eleinte nem hívott el magához?!

  Gondoltam mesélek kicsit a szerelmekről, és sokminden másról.

Az első “pasira” mindenki emlékszik, még akkor is ha plátói. Nekem gimiben adódott, hogy elsős kis csibeként belezúgtam egy nálam jóval idősebb srácba. Ha jól emlékszem gépész volt. Legalább is annak tanult. Nagy plátói szerelmem volt egész hosszú ideig. Aztán jött a többi… 🙂 Volt olyan aki énekelt, volt olyan aki kosarazott, volt olyan is aki osztálytársam volt és csak jött és ment a szívemben egy pár napon keresztül. Az elő csókomat is az emlékezetemben őrzöm, annyira vicces volt! 🙂  Gimnazistaként táboroztunk, és minden este volt egy kis party az ebédlőrészben megtartva. Nem szabadott elvileg alkoholt fogyasztani, de lázadó, bulizni vágyó kamaszok voltunk, tomboló hormonokkal, távol a szülőktől. Sutyiba becsempészett vodka- narancslével felhígítva, ez volt a mi Margarita koktélunk, vagy gin- tonikkal pedig a Cosmopolitan koktélunk. Nem rugtunk be, attól féltünk. A tanárok tisztában voltak azzal, hogy fogy némi alkohol a diákok körében, és ez ellen nem tudnak tenni, nem akartak hangulat rombolók lenni. Azt viszont keményen szankcionálták ha valaki lerészegedett, esetleg rosszul is lett. Hideg zuhany ruhástól, aztán átöltözés, és pár óra alvás után hajnali ébresztése az illetőnek, tornacipő fel, X+1 kör lefutása a kosárpályán, Y felülés, Z fekvőtámasz a pályán, akkor is ha mindenki látja, ha zuhog az eső! Szóval ez volt a bünti! 😛     Visszatérve szerelem, és első csók… Fogyott a Cosmo, jó volt a hangulat, vigyorogtunk mint a “tejbetök”, és roptuk a retro számokra! És akkor a nagy tánc közben valaki hátam mögé jött, átkarolt, és együtt mozogtunk a zenére. Amikor megfordultam, hogy lássam kivel táncolok (megsúgom olyan béna kinézetű fiúk nem voltak, max. átlagosak ) egyszer csak nagyon közel volt az arca. Éppen hogy láttam ki az. Aztán éreztem a lélegzetét is. Átfogott, szorosan tartott, és megcsókolt. Először csak nyelv nélkül, majd mivel egyszerre nyitottuk a szánkat, találkozott a nyelvünk is… Nem volt nyálas, meg ilyenek…, inkább puha, meleg, édes, finom. Annyira intenzíven megmaradt ez az élmény, hogy szinte még mindig fel tudom idézni az érzést, az érzéseket, amit kiváltott belőlem. Aztán kiderült hogy alacsonyabb nálam a fiú egy csöppet. Szegény ott gebeszkedett, hogy elérjen… Helyes srác volt… Másnap persze nem is beszéltünk. Volt egy összevillanásunk, egy mosollyal, amiből mindketten tudtuk, hogy O.K. megtörtént ami, jó volt, vicces volt, de szorosabb viszonyt nem szeretnénk egymással. Így volt ez az első csókkal. Ezekre a dolgokra szerintem a többség emlékszik. Aztán jön úgyis a többi. Mármint csók… Jön az akarva akaratlan összehasonlítás. (Most teljesen úgy írom ezeket, mintha olyan nagy férfihódító lettem volna, pedig két kezemen meg tudom számolni mennyit csókoltam meg, és egy kezemen, hogy mennyi férfival feküdtem le) Volt nyálas, harapós, tökéletes, béna, és jelenleg a párom nem az a nagy smárgép. Tud, de nem akar, és nem az a lényeg mennyiszer cserél nyálat az ember… Inkább pici puszik, sok-sok ölelés és bújás! 🙂

Az első szerelem, aki “kézzel fogható volt” 🙂 a főiskolán kopogtatott. Eleinte titkoltuk, mintha valamilyen nagy bűn lenne. Pedig nem. Én kollégista voltam, Ő otthon lakott a szülői házban. Ahhoz képest, hogy egy városban laktunk, nem sokat láttuk egymást. Tanultunk, más órarendünk volt, neki ott volt a család, Nekem pedig hétvégente illett, és kellett is hazautaznom. Nem is volt ezzel baj, eleinte. Aztán Én egyre jobban igényeltem a közelségét. Nem kaptam meg. Aztán egyre többször fordult elő, hogy amikor igazán szükségem lett volna rá, hogy velem legyen sehol nem volt. A szakításunk, egész hülyén történt. Mondhatni részéről gyermeteg mód…  Én egy eldugott falucskában “nyaraltam”  tökéletesen egyedül… Mindeközben Ő, a Balatonnál süttette magát, és “véletlenül” összefutott az exével. És lefeküdt vele… bosszúból! …? Ugyanis Én nem feküdtem le vele akkor mikor Ő erre készült, mielőtt elmentem “nyaralni”… de egy utalást sem tett ezirányban, semmi nonverbális-verbális kommunikációs ismeretet nem vetett be ennek érdekében…   Sms-ben közölte a tényeket. Mondhatom remek volt. Totális befordulás, depi. Ahhoz képest gyorsan túl lettem a szakítás okozta gyötrelmeken. Mondjuk csak 5 kemény hónapig voltunk “együtt”                                                                   …újult erővel néztem elébe a nyárnak, és az újabb félvnek. 🙂

Nem kellett sokat várnom, hogy ismét szerelmes legyek… most már igazán szerelmes. Még mindig fősuli, még mindig koli. Hétvégente hazabusz. Otthon voltam, mikor csörgött barátosném, hogy már nagyon régen nem láttuk egymást, és olyan jó lenne kicsit dumcsizni, és hátha lesznek fiúk is… voltak fiúk… 😀 Tavaszi eső esett, és természetesen nem volt ernyőm… Egy nagyobb társaság jött össze fele ismerős, fele nem. Beszélgettünk, iszogattunk. Megbeszéltük, hogy átmegyünk egy másik helyre. Kiszemelt “áldozat” ernyőt tartott felém, a karját nyújtotta, és így ballagtunk a többiek után. Beszélgettünk, mosolyogtunk nagyokat egymásra, majd egyszer csak megtorpant, magához húzott, és megcsókolt. Olyan nagy romantikus filmbe illő jelenet volt. Legalábbis nekem. Ő volt a Mr. Tökéletes. Csókban mindenféleképpen… 😉 Nos, a nagy lamúr egészen négy év 5 hónapig tartott. Buta féltékeny liba voltam, és ez lett többek között a veszte a kapcsolatnak. Aztán Ő is hibás volt egy pár dologban. Mentségére szolgál, hogy szeretett… Nagyrészt Én rontottam el. Túlságosan akartam őt. Magamnak akartam. Megfojtottam a szeretetemmel. Pedig lehetett volna belőle több is. Már nem is emlékszem Ő mivel hibázott. Talán lassú volt, Pató Pál úr, és nem sajnálta magától az italt. Nem alkohol függő, de jó úton járt. Én meg féltékeny, akaratos, és türelmetlen voltam. Nagyon szenvedős, sírós, elköltözős szakítás volt. Én már hónapok óta szenvedtem, veszekedtünk is néha, én sokat sírtam, ő megtriplázta  a “mindenhol jobb mint otthon” dolgot. Sírtunk mindketten mikor Ő elment tőlem. Drámai volt. Fogta a táskáját, amiben az utolsó pár ruhadarabot begyűrte, körülnézett a lakásban még egyszer utoljára. Én az ágyon zokogtam, arcomat a kezembe temetve, és iszonyúan szenvedtem. Tudtam akkor már hogy mit rontottam el, és hogy szeretett, és hogy már nem lehet visszacsinálni. Tudtam kilép az ajtón, és soha többé nem fogom újra átölelni, megcsókolni, simogatni, és ő sem engem. Nagyon fájt! Az ajtóba odamentem hozzá, és annyit mondtam, hogy még mindig szeretem, és ha kimegy azon az ajtón akkor köztünk mindennek vége. Átölelt, szorosan, utoljára, megcsókolt utoljára, éreztem a könnyei ízét…utoljára. Csak annyit mondott szerettelek. Becsukódott az ajtó, és a földre rogytam, és csak sírtam.  Megszűnt a tér, az idő, minden. Tökéletes csókkal indult, tökéletes szerelem volt, és nagyon fájdalmas vége tért mindkettőnk számára. Tökéletes pár voltunk. Túl szép hogy igaz legyen.

A következő pár nap sírás, aztán jött a barátnőkkel való ereszd el a hajam, full extrásan rongyrázós partyk egymásutánja, felejtés minden áron. ….sikeresen…  mert amint lezártam magamban a dolgokat, és újra nyitott voltam egy új kapcsolatra, jött is egyből. De ez már egy másik történet… Egy egészen más… Olyan amit nem lehet, nem tudnék egybe, egy szuszra leírni. Talán a következő bejegyzések egyike az lesz. 🙂

Csak rövid bejegyzést írok, mert késő is van, és kicsit fáradt is vagyok.

A minap utazgattam a fővárosi tömegközlekedéssel. Éppen a nagy ajándékvásárlásnak indultam neki. Nem tudom ki hogy van ezzel, de amikor felszáll egy csomó ember nem adom át mindenkinek a helyem. Lehet megköveznek ezért, de megválogatom ki az akinek felállok, és átnyújtom az előre melegített ülést. Az olyanoknak akik tudnak sietni, futni a busz-metró-villamos-hév-troli után azok tudnak állni, legyen akár 40 évvel idősebb is nálam! Aki iskolás, és egész nap ül az iskolapadban igazán tud állni egy kicsit. Az viszont aki hatalmas vagy törékeny cókmókkal van annak lehet átadom a helyet, bár szoktam magamban gondolni, hogy mindenki úgy vegye meg a fél boltot, hogy azt mozgó járművön állva is képes legyen épségben hazaszállítani, saját magával együtt, és nem veszélyeztetve a többi utast.

A törött karú, lábúakat naná hogy hellyel kell kínálni. Én sem utaznék pl. esernyővel az ép kezemben a trolin állva. Hacsak nem akarok vmelyik traumatologiára befeküdni. Persze ott vannak az idősek akik bottal is alig botorkálnak, és a lépcsőn is alig bírnak feljönni, azoknak kötelezően le kell ülni.  Még a végén belehalnának a leszúrt rittbergerbe amikor fékez a jármű. Ki a fene akar jegyzőkönyvet körmölni…  A nehezen mozgó nagydarab emberek nagy része pedig nem hormonzavar miatt tulsúlyos, hanem a rossz táplálkozás-életmód miatt, mint ahogyan a magyarok többsége sajnos elhízott. Nálunk a suliba anno a kövéreket csúfoltuk, azt a 1-2 embert, most a suliban a gizdákat csúfolják, azt az 1-2 embert.  Ezért hagyom állni őket…. N.-fittness. (most jöhet a kerékbetörés a magasabb BMI indexel rendelkezőktől :)) Na de most tényleg, lehet egészségesen élni és mozogni, és nem az a cél hogy címlaplány/fiú legyen valaki, csak egészséges legyen, viszonylagosan normál súllyal. Na mindegy.

A kisgyerkőcös anyut-aput elsőként, és nem elfelejtendő a kismama sem! Ők azok akik igazán megérdemlik! És ezt meg lehetne tanítani a fiatalabb kamasz korosztállyal is, mert hát tisztelet a kivétel, de nem nagyon mozdítják meg a selyembugyogós popsijukat! Csak a nagyzolás, a divat, a kiló smink (anyja lennék adnék 2 kellemes arclegyintést/paskolást, vagy javasolnám az arc csipkedést attól bepirosodik az orcája egész napra, de hát ha nem is akkor legalább kidobnám a vakolóanyagot) A mi szüleink simán rámondták arra aki agyonsminkelte magát, hogy bárcás…       (…rossz anya lennék ha lenne egy kamasz lányom?!)

Én átadom a helyem ezeknek az embereknek. Még akkor is ha fáradt vagyok, és a napomat végigdolgozom, és végig állom és járom. Akkor is ha cipelek. Megérdemlik, és hát mi is lehetünk egyszer hasonló cipőben.

Nem tűntem, el, csak kicsit betemetett a munka. No, meg persze az, hogy hamarosan szülinapja lesz az Én Drágámnak. 🙂 Ilyenkor, – nem tudom ki hogy van ezzel – Én már egy másfél hónappal a napja előtt már azon agyalok, hogy milyen legyen a torta, mit vegyek, hogyan fogom átadni, és hogy vajon fog -e neki örülni. Aztán jön a neten utánanézés, a bolt-körtúra, lejárom a lábamat, ha már Pláza, akkor beugrok egy kis tejért, kenyérért, meg ez-meg-az-ért, tehát a kezem-hátam is leszakad. Aztán persze nem veszek ajándékot, max. csomagolóanyagot, és egy kis apróságot, amit útközben fedezek fel, hogy:   “Nahát! Ennek is biztos örülne”. Mire odajutok, hogy azt, amit kigondoltam, kinéztem ajándékot meg is vegyem, valamilyen úton-módon kiderül, hogy nem jó, nem használná, nem örülne neki. ….meg vagyok lőve ilyenkor.

Most is. Habár már kinéztem mit is veszek, olyan kis bzonytalan vagyok. Mivel az Én Szerelmem, nem hiszem, hogy blogot olvasna, és nem hinném, hogy pont itt, és azt is biztosan tudom, hogy nem is tudja, hogy írok, és azt hogy milyen néven azt pláne nem.  Egyszerűen nem az ő műfaja. Tehát, kigondoltam, hogy kap egy laptop hátizsákot, mivel amúgy is hátizsákkal rohangál mindenfelé, és ha kell gépet is cipelnie, akkor ez mégiscsak ideális, mint egy egyszeű sport hátitatyóba bedobni egy x100000Ft-os ketyerét. Aztán kinéztem emellé még egy melegítő nacit, amiben főleg otthon tud szambázni. 🙂 Olyan kényelmes, nem susogós anyagból. 🙂 Lesz torta, méghozzá parfétorta. Előtte lévő napra, pedig titokban összecsődítem a baráti kört (ami az Ő baráti köre, bár mostanra már persze az enyém is) és elmegyünk eggyet vacsizni. Meghívom egy olyan helyre ahol lehet kalózkodni, vagy óceánban érezni magunkat, vagy a szavannán, vagy az őserdő mélyén 😉 Nem írok reklámot, mert még ejnye-ejnye lesz! 🙂

Szóval barátok. A tavalyi szülinapján egy 6 db-os fagyis kelyhet kapott (imádja a fagyit), de a nagy meglepi az az volt, hogy egy nagy baráti titkos meglepetést ügyeskedtem ki. “Elraboltuk”, és elvittük egy jó kis fedett paint ball helyre, ahol ott voltak már a többiek. Játszottunk egy fergetegeset (én életembe először, de nem utoljára :)). Aztán elvittük a lakásomba (most más lakja) ahol felköszöntöttük, volt nagy torta, és vacsora. Én előző nap “dolgozni mentem”, készítettem egy tökéletes hortobágy húsospalacsintát, és levest. Mindezt titokban! Nagy volt az öröm. 😀 Nagyon nagy élmény volt, mindenkinek, de főleg Neki. Nagyon örült! 🙂

….Ilyenkor mindig eszembejut, hogy vajon Engem, Nekem mivel lep meg, mit vesz majd az Én 30. Szülinapomra, ami az idén lesz. Vajon olyan lelkesen, és izgulva készül majd, hogy örömet okozzon. Vagy legalább annyira összeszervezve a dolgokat mint Én (még a szüleit is felhívtam, egyeztetni, Ők mikor köszöntik), vagy lesz -e baráti meglepi… Én tudom mit kapnék szivesen… 😛   “…Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?…” (Vörösmarty Mihály: A merengőhöz)

… az Én nagy dilemmám, hogy jó lesz -e amit kigondoltam, megvegyem -e, gondolkozzak még kicsit rajta, örül majd neki? Megkérdeztem mit szeretne ugyan, de csak anyit mondott, hogy parfétortát, és előtte egy  finom spagetti carbonara-t… hááát ez valahogy nagyon soványka….

Az elkövetkezendő napokban lesz biztos cipőtalp-kopás, derék-kar leszakadás, millió+1 szatyor, kistáska, és a metró bejárat-kijáratnál ott vár majd a kedves ellenőr, szigorú tekintettel (pedig csak nagy a huzat, azért ráncol), és akkor már azon fogok dilemmázni, hogy vajon lesz -e annyi empátia benne, hogy nem törődik Velem… különben kezébenyomom az összes pakkot amíg előkotorom neki a bérletet, ezzel okozva emberünknek földöntúli gyönyört aznapra! 😀

A hétvégén “családlátogatás ” volt. Azaz hazautaztunk a szüleimhez.

 Furcsa egy “lény” a szülő. Mindent elkövet, hogy megvédje a gyerekét, hogy óvja a sérelmektől, hogy ne lépjen esetleg ugyanabba a hibába mint Ő maga. Képesek mindenre elszánt anyatigrisként vagy kemény smasszerként védelmezni a “kicsi”lányukat. Aztán ez a fene nagy féltés, és az, hogy még mindig meg akarják mondani a tutit, és irányítanának sosem végződik jól. Jön az ellenállás, a dac, a “csakazértsemúgycsinálom”. Aztán egyre idegesítőbbé válik, és amikor már-már azt veszem észre, hogy az én életemet szeretnék élni, és irányítani, és egyszer csak szakad a cérna….

Most is ez volt. Multkor is ez volt. Mindig így lesz? Hiába próbálom megértetni velük az én verziómat, nem megy. Sértődés, és kisebb-nagyobb veszekedés van olyankor. Jön a sakk-matt helyzet, mikor az ember fejéhez vágják, hogy mennyi mindent köszönhetek Nekik (és milyen igaz!), és a gyerek nem beszélhet így a szülejével, és nem baj hogy már felnőttem, én Nekik mindigis a csöpp kis leányuk maradok (és ez is milyen igaz!).  …..jön a De.. Igen, a de, hogy Nekik hogy esett volna anno mikor ilyen idősek voltak, az hogy így beleszoljanak mindenbe a szülők, és hogy Ők is lázadtak…gondoljanak csak bele… Újabb sértődés, vita… Már alig mondok el dolgokat, mindig van mibe beleszólni. Néha ilyenkor úgy érzem magam mint a harctéren. Vagy mint egy lázadó kamasz. Lehetséges azért, mert kamaszként nem lázadtam, így hát most bepótlom. Csöndes, introvertált gyerek voltam inkább. Most sem vagyok a társaság középpontja, de lényegesen sokat változtam, előnyömre.

Szóval így zajlik néha egy-egy “családlátogatás”. Gondolom nem vagyok egyedül ezzel. 🙂

Lehetne mit írni erről is. No, majd egyszer… 😉 

Ez most olyan rövidke bejegyzés…. 

Most jut eszembe… Szegény leendő gyerekem/gyerekeim…. ha én is és a leendő férjem is ilyenek leszünk…. mint mindannyiunk szülője, azaz :  Az Anyatigris és a Smasszer

🙂

Ma ismét szembesültem azzal, hogy bizony megy az idő és nem leszünk egyre fiatalabbak. Habár sokan mondják, mondanák most, hogy oh… még csak 30 leszel (röpke 9és fél hónap mulva), hova ez a nagy sietség?! No de igen is van sietség! Én érzem! Magamon érzem. A testemen, a lelkemben.

Sokszor eszmélek arra, hogy vágyakozva nézem a metrón a kerekedő pocakú nőket, vagy a babakocsiban szunnyadó apróságot, közben arra gondolva, hogy nekem mikor lesz “ilyen”? Vagy izgalommal hallgatom végig az ismerős, kollegina, barátnő stb. beszámolóját arról, hogy hol tartanak az esküvői előkészületek, és hogy milyen ruhája lesz/van, és egyátalán olyan romantikus volt alánykérés… Izgalommal hallghatok, mintha, én is készülnék, én is benne lennék… pedig nem. Nem készülök menyasszonyi ruhát nézni/venni, nem agyalok a meghívó kinézetén, vagy azon, hogy meddíg kell még ülni a jegyesoktatáson a párommal, miközben millió plussz egy elintéznivaló dolgunk lenne. Mégis mikor hallgatom ezeket a boldog nőket, én is beleképzelem magam abba a helyzebe. Én vajon hogy csinálnám… Gyűjtöm az élményeket, tapasztalatokat. Végighallgatom párás szemekkel a lánykérés izgalmait, és közben pörgetem magamban, hogy nekem milyen lánykérést lehetne ezközlni a jelenlegi párommal…  Aztán megállapítom, hogy mekkora egy ökör vagyok… hiszen úgy sem úgy lesz, kár strapálnom magam. És eszmbe jut, ilyenkor az is, hogy az egyik ismerős 1-2 hónappal később jött össze a pasijával mint én az enyémmel, és másfél év után a pasi megkérte a kezét. Vajon mit csinált Ő jobban, és hogy érte el, hogy ide jussanak, és hogy a fickó eljegyezze? És Én? Én mi a fenét baltázok el, vagy mit kellene másképp csinálnom? Nem értem! Komolyan nem értem! Mindent megadok Neki, mondom neki, érztetem vele, hogy szeretem, nincsenek veszekedések, beszéltünk róla, hogy szeretnénk mindketten családot, és hasonló elképzelésekkel. Látszólag minden működik, és minden szuper. Próbálom neki megteremteni a kis nyugalom szigetét itthon, mire hazajön, fáradtan ete, és nem nyaggatni-traktálni “buta női dolgokkal”. El van mosogatva, kimosva – vasalva a ruha, összepakolva a szobába, sokszor bevásárolva is, megfőzöm-sütöm amit kér, szeret. A sex is nagyon jó. Megadom neki a szabadságot, hogy a barátaival is találkozzon, és azt a bizonyos egészséges magányt is, hogy önnmagával és a kis dolgaival törődjön. És még mindíg nem értem! Mondja meg valaki mit csinálok rosszul?

Szóval jönnek a boldog nők, és az ők boldog esküvőik. Én pedig irígykedve hallgatok, és jóképet vágok, vihogok velük, és nagyon örülök annak, hogy ők örünek! Tényleg! Aztán jön a kérdés : “Neked mikor lesz eljegyzés, esküvő?” 

Hebegek-habogok össze-vissza, alig akar kijönni vmi a torkomon. “…nem rajtam múlik” ennyi fér ki a csövön, és dühös vagyok magamra, hogy bezzeg ilyenkor nem jut eszembe semmi frappáns, és tulajdonképpen ez hárítás.  Ha ott van a párom, akkor ő lazán benyögi, mint valami betanult szöveget “…majd…mindennek megvan a maga ideje.” MAJD -ez a halálom! Ezzel mindent le lehet rázni.

A következő téma a baba. Jaj, most is látom magam előtt a kis babaholmikat, amik mellett mindig, legalább egyszer elmegy az ember a tecsóban. Nagy szívfájdalom ez nekem. Észrevettem, hogy most már egyre inkább vágyakozom a családalapításra, mint a habos-babos romantikus lakodáréra, a töltöttkáposztaevős, hajnalig táncolós haccacáréra. Irigykedem rá, persze közben örülök a boldogságának annak akinek úton van a pici, vagy már megszületett. Most épp családon belül is jön hamarosan a kis rendbontó 🙂

Volt egyszer egy álmom… Olyannyira valóságos volt, hogy mikor felkeltem elsírtam magam, hogy csak álmodtam. Mai napig úgy él bennem, mintha tényleg megtörtént volna. Arról szólt, hogy állapotos vagyok. Nem ám az első trimeszter, hanem az utolsó. Éreztem a feszülő melleimet, a hasamat, mintha mozogna bent valaki (utólagoan megállapítottam, hogy nagyon éhes voltam!). Néztem az ágyamból a tavaszi fákat, ahogyan fújja őket a szél, és a nap játszik a falevelek között, néha elvakítva engem is, és közben simogattam a hasam. Olyan békés volt minden. Nyugodt, és tökéletes. Nem történt semmi más. Egyszer csak felébredtem. Ugyanúgy feküdtem, besütött a nap, és simogattam a hasam… de üres volt…ahogy én legbelül is olyan üresnek éreztem magam, és az életemet is. Sírtam. :´(

Azóta nagyon sokszor eszembe jut ez az álom. És az is hogy nagyon szeretnék családot. Átélni minden pillanatot, még a hányingeres-hányós első trimesztert is! Vágyakozva nézem a kimamákat, és az anyukákat a csöppségükkel. Elszorul a torkom, gombóc lesz benne.

Szomorú, frusztrált, tiszta pszichológiai eset vagyok ilyenkor. Megpróbálok nem meglátni dolgokat, nem gondolni ezekre a dolgokra, nem azon filózni, hogy megy az idő, és kifutok belőle, és öreg leszek ezekhez a dolgokhoz. Talán így könnyebb. Nem nyaggatom ezzel a párom. “majd ” észreveszi egyszercsak.

Talán egyszer átélem, nem lesz túl késő, és egyszer úgy ébredek az ágyamban, hogy a fákat fújja a szél, játszik a nap a leveleken, engem is elvakítva, és én simogatom a kerekedő hasamat, nem sírok, csak egyetlen egy örömkönnycsepp gördül végig az arcomon. Minden olyan nyugodt, és tökéletes.

A Napsugár nem a nevem. Inkább csak ez a szó járt a fejemben amikor regisztráltam. Oka pedig a szürke, szomorú nap volt. Ha napok óta nem süt a nap, az olyan lehangoló tud lenni. Gondoltam hozok egy kis napsütést ezzel a névvel. 🙂 Magamnak is és annak is aki olvassa. A képet pedig órákig kerestem. 🙂 Kreatív tudok lenni az ilyen “művésznevek” kiválasztásánál. Persze csak ha va rá elég időm. 

…szemölcs… még mindig érzékeny, és főleg viszketős! Na hát majd lesz ez jobb is!

Tegnap előtt megsütöttem életem első, de nem utolsó pizzáját. Isteni finom lett! Úgy örült a kicsi szívem! Büszkén fogadtam a lelekes fogyasztótáborom elismerő pillantásait, és bókjait 🙂 Ilyenkor olyan jóérzés elnézni, hogy jóízűen falatozzák azt amit szívvel-lelekkel alkottál. Szeretek főzőcskézni. Még vmikor kolis voltam mikor rákényszerültem arra hogy megtaláljam a rezsót, a fakanalat, és egy gyors, mégis egyszerű finomsággal kápráztassam el éhes gyomromat. A legelső étel amit saját kútfőből rittyentettem, minden külső segítség nélkül , az egy spagetti bolognese ala Én. Büszke voltam rá. Magamra. Aki kéri leírom! 😀 Azóta persze más is került már az asztalra. Például imádom a hortobágyi húsos palit. Ekészíteni is és megenni is.

 Hihetetlen mennyit tud az ember gasztro tudása, hozzáállás változni évről évre. Függően attól kik veszik körül az ember lányát, milyen kaját preferál a párja, mit olvas/hall a médiából stb. Nekem volt olyan párkapcsolatom ahol az akkori “párom” csak 1-2 húskészítményt volt hajlandó elfogyasztani. (Na, hát eről a párkapcsolatról is lehetne mit írni… valószínű meg is teszem…. majd!) Ennek megfelelően kellett kitalálnom mi is kerüljön a tányérra. Nem lehet mindig ugyan az. Megtanultam hogyan kell szójaporból fasírtot sütni, úgy hogy az nem sokban különbözött ízvilág szempontjából az igazi fasírozottól. Hotobágyi, töltött káposzta, bolognai, rakott kaják, minden amibe hús kell, elkészítettem szójából. Megtanultam, kitapasztaltam. Akkoriban gondoltam, arra is hogy ha ez megy, akkor megróbálhatnák most már igazán valami édességet is sütni.

 Számomra a sütemény sütés néha még most is ismeretlen és félelmetes tudomány( ugyanúgy mint a rizsfőzés :D). Akor is az volt, és most is. Ezért találtam ki azt a jelmondatot magamnak megnyugtatás végett, hogy aki ismeri az gramm, dekagramm, kiló, liter, deciliter, fogalmakat, nembeszélve a kk., ek, tsk rövidítéseket anya receptes irományában, és 5 tojásból 4-et ketté tud választani, akkor képes a süteménysütésre. Igaz az első édesség egy kanalas kimérős meggyes piskóta, de másodikra bevállaltam egy csokis mffint – igaz egy bögrés verziót – és egy sajtos mufint. Na jó, amit kimértem konyhamérlegen az egy karácsonyi süti. 🙂 Tiszta misztikum! 😀  Ugyanúgy a rizsfőzés is! Ez van…. nem tudok jó rizst főzni! Vagy  szétfőzöm, vagy “aldante de durván”! A tejberizs készítéstől már félek!!! 😀 Nem lehet mindent tudni!

 Visszatérve a szójás történethez, nekem nem nagyon jött be…. utólag az illető sem… :/ Kétfelé főzni, megenni azt amit igazi hússal szeretsz enni.. hááát! Tudni kell Én húst hússal. Addíg… Aztán szerelem meg minden…  elborul az ember elméje abba a nagy rózsaszín ködbe… 🙂 Szóval akkor lejjebb adtam a húsevésből. Mivel minden okkal történik!, az emésztésem néhány hónap mulva jobb lett. Nyilván nem a szójától. Inkább a kevesebb hús, több zöldség, több főzelék (nyami-nyami). Azóta nem fáj a hasam. Azelőtt ok nékül egyszer csak fájt, aztán elmult. Valószínű ez volt az oka?! Igazán nem akarok itt öndiagnosztizálni (Úristen van ilyen szó? :)) Tény, hogy jobb, és azóta már nem eszek annyi husit.   

Szerencsémre a mostani kapcsolatomban a párom eszik húst, és ez így sokkal jobb! 🙂

Hmmm, már tudom is mi lesz amit eszünk legközelebb! Sörös csirke és saláta saját készítésű öntettel! Nyami-nyami! Recept nincs leírva. Itt tárolom a fejemben! Egyszer majd ha sütök, lefotózom, és bemutatom. Itt is és a kedvenc főzős oldalamon is (oda már leírom mit-hogyan) 😉