Menekülés. Ez lenne a legegyszerűbb. Csak fogni a cuccomat, és menekülni. Ki innen ebből a környezetből. Messze futni, és nem nézni vissza. Milyen egyszerű is lenne. Nem lenne több nyugtalanság, nem lenne több szorongás. Egy új életet kezdeni. Nagyon kézenfekvő, és logikus lépés lenne. Érzelmileg is egy idő után helyrejönnék, és több mint valószínű hogy boldogabb is lennék mint most.

Honnan menekülnék? El a mostani párkapcsolatomból. Vagy a munkahelyemről. De lehetne menekülni ebből az országból is. A munkahelyem kezd túl “kicsi” lenni. Nincs fejlődés, csak egy helyben toporgás. A munkatársaim egy két kivételével mind idióták, kicsinyesek, infantilisek, és még ezer jelzővel tudnám őket ellátni. Felnőttnek és felelősségteljes lényeknek képzelik magukat, álarcokat húznak, játszmáznak, néha gátlástalanul. Szemedbe mosolyognak, és mikor elfordulsz, már érzed is a hátadban a kést. Nincs tanulás, nincs kihívás, nincs miért pedánsnak lenni, nincs elismerés, mindenki eltiporja a másikat, csak hogy az a morzsányi elismerés az övé lehessen. Nincsenek példaképek sem.                               Kilépni a párkapcsolatomból. Igen elgondolkodtam már rajta, és nem is egyszer, az elmúlt időkben. Nem azt jelenti, hogy nem szeretem, de kezd ez a sok bizonytalanság sok lenni, és kérdések sora merül/merült fel bennem. Többek között az, hogy megéri e, illetve biztos, hogy jól gondoltam/éreztem, hogy Ő az igazi. A viselkedésével, és a múltbeli dolgokkal elérte, hogy fontolóra vegyem a kiszállást. Természetesen ha holnap megkérné a kezem, vagy kiderülne a napokban, hogy babát várok, akkor nem mondanék nemet, vagy fordítanék hátat. Egyenlőre még várok. Mire? Még én sem tudom. Egy jelre, vagy valami kattanásra a fejemben, vagy a szívemben, ami elindítja azt a bizonyos lavinát, ami visz mindent, …. az én bőröndömet is, hogy utána csak emlék maradjak Neki. Egyenlőre még maradok mellette, és szeretem. A jó ég tudja, hogy mi lesz ebből…

Külföld. Egy olyan lehetséges verzió, ami mindent visz. Ez a joly joker. Megoldva a munkahely, megoldva a párkapcsolat. Föladni itt mindent, egy várhatóan jobban fizető munkahelyért. Egy teljesen más mentalitású, értékrendű kultúra részévé válni, ahol talán jobban becsülik az ember erőfeszítéseit. Egy más gondolkodású társadalomban felnőtt férfit szeretni, és érezni, hogy viszont szeretnek (habár ezt  itthon is megtapasztalhatom elvileg. Mármint, hogy viszont szeretnek. ).

Amit sajnálnék a családom. Őket nem vihetem külföldre ha úgy alakulna. És most nem is tudnám itt hagyni Őket, most hogy apu beteg. Így maradok a fenekemen.

Várok.  Arra is hogy napok múlva 30 leszek. Talán akkor, vagy utána történik valami. Tudom, hogy butaság, hiszen az is egy átlagos hétvégi nap lesz, DE talán olyan lesz a bolygóállás, vagy jön egy légköri front, vagy ET. és hazatelefonál, hogy : ” halló, itt egy törékeny nő, és csak egy dolgot szeretne – boldognak lenni ezen a bolygón.”                       Oh, a kapuzárási pánikról nehogy megfeledkezzünk!!!

Szóval ilyen dolgok kavarognak néha a fejemben. Most csak ide menekültem. Egyenlőre ez is elég.

Szerintem mindenki elgondolkozik azon legalább egyszer, hogy milyen lenne a álmai lánykérése, aztán esküvője. No persze ez utóbbit könnyebb kivitelezni. Lehet ez már a kapuzárási pánik kiteljesülése, vagy totál bekattantam, vagy mindkettő. Bár lehet most sokat a fejüket fogják, hogy milyen egy gyerekes iromány ez!  Váááá segítség pszichológust! 🙂

Eljátszottam a gondolattal, elképzeltem, most megosztom, hátha valóra válik, ha már egyszer kimondom/leírom hangosan. 🙂

Mint mindenki fejében elképzelt verzió a térdre állós, érzelgős monológos, dolog. Nyilvánosan, vagy kettecskén. Ez bármennyire is fura, nekem nem nagyon jön be. Elcsépelt? Lehetséges. Olyan fantáziátlan. Habár ha a jelenlegi Pasi így kérne meg nem tiltakoznék, sőt ódákat zengenék. Sőt az éttermes, vacsora közbeni, halk, szemérmes lánykérés is hasonló cipőben jár. Habár ha az Eiffel-toronynál vagy a   tetején lennénk és ott térdel le elém, na az már nem elcsépelt.

Amit elsőként elképzeltem, az egy szép este, mindegy hogy milyen évszak, csak legyen szélcsend, és ne essen csapadék.  Miért is? Másodikon lakunk. A szobaablakból egy parkolóra látok rá. El tudnám képzelni, ahogy kirakja apró mécsesekkel, hogy Szeretlek, meggyújtja a mécseseket, felhív, hogy nézzek ki az ablakon, és feltart a kezében egy kis dobozt. De kirakhatja azt is, hogy “Igen?” Lehet másnap/aznap mindenki gratulálni fog (idősek még egy hónapig is), meg sokan látják majd, de az nem baj…. van tanú… 😀 Teheti ezt az akciót egyedül, vagy barátok segítségével is.

Kettő. Ami a fejemben él, az egy filmből látott jelenet ihlette meg. Tulajdonképpen le is lehetne másolni. Ez nem más mint reggel az ágyban a színésznő ujjára egy madzag egyik vége kötődik, a madzag másik végén a hős szerelmes férfi a gyűrűt tartja. Kifeszül a madzag, elenged a gyűrű, és az ékszer a boldog nő ujjára csusszan, egy kis monológ közepette.. (Remélem látta mindenki a filmet! 🙂 ) Na, vmi hasonlót én is el tudnék képzelni. De akár egy átlagos hétvégi napon szívesen ébrednék fel úgy, gyanútlanul, hogy az ujjamra húzta a gyűrűt.

Három. Valószínű ez is elcsépelt lehet, de nekem a kirándulás közbeni lánykérés is befigyel. Na jó ha nagyon leleményes akarok lenni, egy kis kalanddal összekötve. Mondjuk egy kis “kincskereséses” kaland. Térképpel, és leírással… Természetesen hagy nyerni… 🙂 A kincs pedig egyértelmű. Erről eszembe jut, hogy volt egy lány, akit úgy kért meg a pasi, hogy a karácsonyfára, a díszek közé rejtette az ajándékot, és a lánynak meg kellett keresnie.

Négy. Nagyon egyszerűen, egy óriáskeréken ülve, amikor felér a tetejére. 😉

És végül a nagyon ötlettelen vagy inkább ötletes?! … de pl. pizzzaimádó Nőt így is le lehet venni a lábáról. Kétségtelenül mosolyfakasztó, és igen a vége. 😀

Gyorsan elment a nyár, és a szabadság is gyorsan eltelt. Végül hagytam magam, és feláldoztam magamat a szabadság oltárán 2 és fél hétre…… Nem bántam meg. Amilyen lelki állapotban voltam…    kellett már a pihenés.  Vele jól sikerült a nyaralás, amit a tónál töltöttünk. Habár ott voltak a barátok és az azért más szitu, mintha csak kettesben lettünk volna. Nagyon jól éreztem magam, és egyáltalán nem volt zavaró vagy baj, hogy barátok vesznek körül. Sőt meglepően figyelmesen viselkedett Velem. Azt hittem, hogy majd a haverokkal fog lógni és nem is fog tudomást venni Rólam, és csak leszek ott mint valami kiskutya. Habár megpendítettem Neki előtte, hogy félek kicsit, hogy kevés lány lesz, és aki lesz is az pasival lesz elfoglalva mint friss kapcsolat, és nem igen fog mással foglalkozni. Úgy tűnik meghallotta amit mondok, és nem csak bólogatott. Persze nem azt kell képzelni, hogy vasbilincsbe tartottam fogva magam mellett, vagy látványosan szenvedtem mikor összeverődött a férfi társulat.  Mikor hazajöttünk folytatódott a kiegyensúlyozott hangulat. Minden rendben volt, jól éreztük magunkat egymás társaságában, olyan volt majdnem mint régebben.  Aztán elkezdődött a munka, és vele együtt a mókuskerék. Megint laposodik a dolog, megint távolodunk, azaz Ő távolodik, Én pedig próbálok közelebb közelebb jutni. De mikor úgy érzem már sikerült, akkor rá kell jöjjek mégsem, és kétszer olyan messze kerül mint volt. Néha olyan mintha Ő is akarná, aztán jön valami ami belerondít a képbe. Vagy csak Én komplikálom túl a dolgot? Na mindegy.

Elolvastam újra az Öt szeretetnyelvet, ráadásul férfi kiadásban. Kint is hagytam látható helyen, hátha amikor nem vagyok épp otthon kíváncsiságból belelapoz. Nem hinném hogy ezt tette… Vagy ha mégis nem rajtam kísérletezik… Pedig ha tudná hogy a raktáraim kongnak… Próbálom használni rajta mindegyik szeretetnyelvet, és a testi érintést kiváltképp, mivel azt tapasztaltam, hogy annak nagyon örül.

Na megyek, elfoglalom magam valamivel, mert most is beült a hülye számítógépes játékához… mint mindig… Az előbb is csak azért telepedett mellém, mert filmet néztem, és belenézett… átölelni már nem jutott eszébe, pedig Én odakuporodtam mellé, és megfogtam a kezét…..

Inkább visszagondolok a nyaralásunkra. Ennyi.