Nem tűntem el. Nem igazán tudok újat írni… Párkapcsolati téren alig változott valami. Csak annyit vettem észre, hogy kevesebbnek érzem a törődést, és nem mutatja még annyira sem ki az érzéseit felém, főleg azt ami irántam van. Pedig tudja, hogy megbízhat bennem. Nem akarja, vagy nincsenek is. Nem törődöm vele. Mostanában dívik Nálam a struccpolitika. Lehet ez a védekező mechanizmusom… Csak mostanában figyeltem meg magamon. Nem tudom most ez mennyire jó. Hosszútávon nem célravezető, de most nem tudnék kilépni a kapcsolatból Még túlságosan szeretem. És úgy érzem, hogy még ő sem tudna elengedni, hiszen akkor nem lenne velem, nem kívánna meg (bár ezt foghatjuk az ösztönökre is), nem viszonozná az öleléseimet, és akkor nem jönne velem haza a szüleimhez, és persze a barátokkal való nyaralást sem erőltetné Velem. Habár ma reggel elsírtam magam ismét, miután szóba került az, hogy fogy a magyar lakosság… Mire Én annyit mondtam, hogy bezzeg annak akinek már nem kellene több, vagy egyáltalán nem kellene annak születik (de ők felnőve sem a dolgozó réteg lesz, hanem a tolvaj népség), és aki megérdemelné annak nem lehet mert nehezen vagy egyáltalán nem jön össze… És Drágám egyből rákontrázott, hogy vagy olyan anyagi helyzetben van, ami nem teheti lehetővé a felnevelését, mert megszülni bárki meg tudja, de fel is kell nevelni… Ebbe persze igaza van, de Én persze magamra vettem. Beszóltam, hogy ha ezt vesszük, akkor nekem soha nem lesz gyerekem, mert a közalkalmazotti bérből nem lehet az Ő gondolatai szerint felnevelni tisztességesen egy gyereket, és Ő persze kíméletlenül egyet értett (szerintem nem is érzékeli, hogy nekem ez mennyire fájó pont, és bánt, és hogy ez megpecsételi a kapcsolatunkat)…. Naná hogy bepöccentem. Felhergeltem magam, és a fürdőszobában szépen halkan munkába menet előtt jól kibőgtem magam. Feltettem egy kis púdert, a napszemüvegem, elköszöntem, és gyorsan kiléptem az ajtón, mielőtt újra zokognék. Mire beértem már sikerült elterelnem a gondolataimat. Csak most jutott eszembe. Ha nem írnék, részben el is felejtettem volna.
Szóval homokba dugom a fejem, nem törődöm azzal ami bánt (bár a tüskék csak szaporodnak, és egyre több lesz, és egyre mélyebben és egyre fájóbban). Még kitartok. Szeretem, és nem akarom elveszíteni. A munkahelyemen egyre türelmetlenebb, és fáradt vagyok fizikailag és lelkileg egyaránt. Mindennel próbálom terelni a gondolataimat, és csakis a jót látni, és a rosszal nem törődni, nem tudomást venni. Decemberben voltam utoljára szabin, és még 4 hét mulva megyek csak… uff! Az alvással szerencsére nincs gondom 🙂 ! Az evés nem mindig megy. Ez nálam ismert dolog nagy stressz, nyomás alatt nem tudok enni. Nem megy, és néha undorral, de úgy kell magam erőszakolni a rossz napokon hogy “igenis megeszed ezt a tányér kaját!”
Változás nem hiszem, hogy lesz. Legalábbis egyhamar nem. Nem írok inkább most egy darabig, mert ha írok, akkor végiggondolom a dolgokat szembesülök a tényekkel, és azok a fájó tüskék és sebek elkezdenek vérezni és fájni. Ezt most nem szeretném… Nem vagyok hajlandó most ezeken átmenni (bár később valószínű csak rosszabb lesz). Legalább a nyarat ne… Hogy utána mi lesz nem tudom, nem is érdekel. Éljenek a struccok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: