Tényleg remélem, hogy álom. Az elmúlt egy hét tényleg álomszerűen telt. A beszélgetés , az átsírt órák, a reménytelenség, majd düh, , és ismét reménytelenség váltakozásai, a bizonytalan miatti félelem. Remélem felébredek, és csak egy rossz álom marad, eltűnik, amint megdörzsölöm a szemem.
Most olyan se jó, se rossz. Ha belelovallnám magam és némi önsajnálattal is szépíteném (mert ilyenkor jut abból is, de kinek nem?!) akkor most is sírnék. Nem teszem, mert arra gondolok, hogy azóta a beszélgetés óta már kétszer is a karjaiban voltam, és úgy teltek azok a pillanatok, mint máskor … hévvel, szenvedéllyel, odaadással, teljes katarzissal! Habár küzdöttem ezért a két légyottért, főleg lelkileg. Kaptam visszautasítást is, habár kimondatlanul (konkrétan lengén öltözve észrevétlen maradtam…). Rémesen rossz volt visszautasítva lenni, jobban mondva senkinek/levegőnek lenni, miközben egész testedben remegsz már az érintéséért, a testéért, Ő érte. Érdekes, azóta jobban kívánom. Lehet a bizonytalanságból fakadó tudat, az hogy úgy érzem és úgy is élem meg a napokat, hogy lehet ez az utolsó (nagyon rossz gombóccal a torkodban létezni) Vele töltött szép nap, és utána nincs tovább. Persze bennem van a dac, hogy eddig én küzdöttem, mindent megetettem, most már igazán teperhetne Ő is, és ne csak az legyen, hogy hazajön, sportol kicsit, aztán eszik és beül a gép elé játszani, gyakorlatilag hétvége detto, csak munkahelyre nem megy, esetleg nagyon ritkán elmegyünk valahova (bolt, néha mozi, és néha szülőkhöz hazaút=kirándulás) vagy beiktat néha engem is…. Pedig mennék Én sétálni akár a Duna parton végig, vagy a Margit-szigeten, vagy bárhol, vagy kirándulni valahol nem túl messze. Nem kell feltétlen pénzt költeni… és nem mindig! Tehát a közös programok néha jól jönnének…. 🙁
Sajnos minden rezdülését figyelem, már-már kényszeresen, és néha olyankor is rosszra gondolok, amikor nem kellene. Ilyenkor jön a gombóc, és a félelem, ilyenkor könnyű hibázni, és ettől rettegek. Félek, hogy elveszítem azt az embert aki most a mindenem, akinek a nevét büszkén viselném, akinek gyermeket szülnék, akiért tűzbe mennék. Nem tudom tudja -e, látja -e, érzi -e ezt. Csak remélni tudom.
Elfoglalom magam mindig, hogy ne gondolkozzak. Legalábbis ezen ne. Dolgozom, sportolok (még ilyen melegbe is!), elmegyek csak úgy a városba, ha ráér valaki akkor vele. Boldog szeretnék lenni. Olyan boldog mint mondjuk két hete, vagy fél éve, és boldogan gondolkozni. Gondolatban valahol valakinek köszönetet mondok a nap végén, hogy még velem van, és fohászkodom reggelente, hogy ez így legyen aznap is.
Sokan mondanák, és lehet mondják, hogy ezt már megette a fene, ebből nem lesz semmi, de az érzéseimet nem érzik át, és így beszélni a legkönnyebb. Még küzdök. Nem tudom mi lesz belőle. Lehet semmi, lehet minden. Ha nem küzdenék azt bánnám. Csupán azért mert ott lenne a mi lett volna ha… Küzdök a mindenért. A minden pedig Ő, és hogy 30-40 év után is majd ugyanilyen szeretettel ölelhessem át minden nap.
Remélem csak egy rossz álom ez a mostani helyzet! Remélem gyorsan felébredek, őszintén mosolyogva, végtelenül boldogan!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: