Nagyon régen írtam utoljára. Már kicsit hiányzott, hogy kibeszéljem/kiírjam magamból azt a sokmindent ami történt velem.
Először is apu jól ránk ijesztett a szívinfarktusával, no persze önmagára is. Sopronban kezelgették miután átesett a szívkatéterezésen. Drágámmal meglátogattuk, ott töltve egy hétvégét. Aztán megszületett testvérem kisfia. 3 napos volt mikor láttuk először. Olyan kis picike, manóka! Nagyon szép baba! Miközben ott álltunk és csak figyeltük a mozdulatait, lopva néha a Páromra is pillantottam, hátha ki tudok olvasni valamit a tekintetéből… bármit! Meglepődést, vágyakozást, riadalmat, szorongást, meghatottságot, valamit. Titkon reméltem, hogy valami olyasmire gondol, hogy “hamarosan most már nekünk is jöhetne a lurkó”! Az Én szemeim és érzéseim inkább csak arról árulkodhattak amikor a babára néztem, hogy “Istenem milyen tökéletes, gyönyörű, és hogy Nekünk mikor lesz, remélem hamar, és akkor mi leszünk a legboldogabbak”! Előtörtek az anyai ösztönök, és a vonaton visszafelé csak arra tudtam gondolni milyen lenne ha… és hogy mikor lesz az a ha… Utána és mai napig is erősen bennem él ez az érzés. Tőle szeretnék, azt szeretném, ha ő lenne az akit apának szólít majd, szeretném ha Rá is hasonlítana, de legfőképp azt hogy Ő is akarja ezt! Nem véletlenül írom le! Mostanában kicsit eltávolodtunk. Éppen csak annyira, hogy egy nagy beszélgetés kezdetét vegye. Mindenkinek a kapcsolatában vannak hullámvölgyek, és úgy éreztem ez is az. Nem éppen pozitív kimenetelű beszélgetés volt, nem is nagyon úgy indult, de valahogyan el kellett kezdeni. Azt azért megemlítem hogy 2 éve és lassan 2hónapja vagyunk együtt és egy jó másfél éve lakunk igazán együtt. Eddig kisebb nagyobb nehéz pillanaton vagyunk túl. Az Én szemszögemből vizsgálva ez a 2 év Nekem kezdetben maga volt a Menyország. Aztán ez ha nem is maradt így (mert ugyebár minden kicsit fényét veszíti az idő előre haladtával) de maradt egy olyan kapcsolat, és olyan élet amiben ha nem is mindig tökéletesen, de mindig boldognak éreztem magam. Számomra ez az érzés azt hittem rég halott, és az első nagy szerelmemmel együtt távozik az életemből (nem a mama kicsi fia, hanem aki előtte volt…) Ő képes volt visszahozni, és mérföldekkel jobb minőségben! De mielőtt itt agyon dicsérném vannak jócskán hibái. Hibái mindenkinek vannak. Én elfogadtam így, és habár vannak amik zavaróak, de együtt lehet élni velük. Nem a hibái alapján ítélem meg. Sem őt sem a kapcsolatunkat. Ha az alapján tenném, egy év után otthagyom… !!! Elkészítettem azt a listát amiben az egyik oszlop a jó a másik a rossz, vagyis tehát mi szól mellette és mi ellene. Bár nem mérvadó ez sem mivel az ember elfogult a másikkal szemben, és ha nagyon is szereti, akkor hajlamos a jó oldalra többet írni, elbillentve a mérleg nyelvét, ha pedig bizonytalan vagy netán csalódott és kiábrándult akkor a rosszra kerül több. Na nekem egyértelmű mi jött ki, bár az egésznek semmi értelme!!!
A beszélgetés lényege a jövő. A lényeg pedig az, hogy Ő “nem látja velem a közös jövőt! A közös jövő képe ködbe vész, és nem tudja mi legyen, de ez így nem jó.” Na persze hogy nem jó! Konkrét dolgot nem igazán tudott mondani a MIÉRTRE. Egy két dolgot említett, de egyébként az volt a válasz hogy így este 12-kor elég fáradt, hogy ezek eszébe jussanak. Az az 1-2 dolog szerintem nem kellene hogy befolyásolják… nem hinném, hogy ezen múlik, bár ki tudja kinél min áll vagy bukik a dolog! Kérdésemre hogy szeret e engem egyáltalán, pedig annyi volt a válasz, hogy “igen, de olyan fura ez az egész”. Felhozta, hogy furcsa a családom, és hogy úgy látja, hogy anyám folyton bele akar mászni az életembe, és érzelmileg zsarol. Lehet így van, de nem engedek neki. Egyébként is elmeséltem, hogy nem csak az Én családom fura, hanem az övé is, és mindenkié, mivel más-más értékek vannak, és más-más elvárások, és különböző közlési módok. Persze bekerülünk egymás családjának a keringésébe ha összekötjük az életünket, de nem úgy, hogy az feltétlen azzal kell járjon hogy szabad bejárás lesz a magánéletünkbe, inkább csak kinyílik egy újabb ajtó amit vagy használok vagy nem, és vagy beengedek rajta másokat vagy nem. Nem fogok jobban függeni a szülőmtől, és ő sem, sokkal inkább szerintem a szemükben inkább mi növünk kicsit jobban fel, és amikor jön a gyerkőc, akkor inkább Ők lesznek még jobban alárendelve, mint nagyszülő, akihez lepasszolom néha a gyereket amikor nekem jó, megmondva mit engedhet meg neki és mit nem és csak óvatosan kényeztessék, mert megszokja, és amikor visszajön akkor kezdhetek előröl mindent… (nem, nincs gyerekem, de nyitott szemmel, és füllel járok). Érzésem szerint inkább azt nehezményezi, hogy az én keresetem nem túl magas, és ha vele történik valami akkor mi lesz, főleg ha ott nyüzsög már akár két gyerkőc. Kérdeztem Én hogy hát akkor megoldjuk, segít biztos a család is (ebből persze egyből azt következtette, hogy hát na látom -e hogy függök tőlük…..ez nem függés, ez a Család!!!). Nem akartam mondani, hogy a munkahelyemen a kolleganőim háromnegyede egyedül neveli a gyerekeit a nem túl magas közalkalmazotti bérből, és megoldja, és nem éheznek, lehet nincs plazma Tv vagy márkás ruha és külföldi nyaralás, de annál több szeretet van! Én elhiszem, hogy mindent meg akar adni, de egy gyereknek kezdetben nem az a lényeg, hogy milyen body-ban feszít a kiságyban, vagy milyen Tv-ről nézi a esti mesét. És másod állást lehet találni, maximum elmegy az ember kisegítő munkásnak valahová. No, meg miért kell egyből a legrosszabbat alapul venni… miért nem lehet azon gondolkodni, hogy hol lesz a kiságy, vagy hogy mikorra tűzzük ki az esküvő időpontját… Erre persze jól irányzott válaszként jött hogy Ő csupán realista…. Szerintem inkább ez hülyeség! Inkább csak fél, vagy tényleg nem akar semmit… Ez a két verzió létezik számomra. Csak akkor döntse el hamar, mert pár hónap, és 30 vagyok, és nincs sem időm, sem kedvem várni.
Én azt hittem idáig minden rendben, és jó úton halad a kapcsolatunk. Boldog, kiegyensúlyozott voltam. Ehhez képest amikor elmondta, hogy nem tudja, nem látja a jövőt Velem… egy világ omlott össze bennem. Egy gyönyörű boldog világ, és annak jövőképe. Kicsit úgy érzem már megint ugyan abban a cipőben járok mint korábban (csak itt nincs anyós pajti, bizonytalanság annál inkább) Elbizonytalanított, és most nem tudom mi tévő legyek, hogy viszonyuljak Hozzá, milyen legyek, számít -e még bármi is, változhat -e még benne valami, elronthatom -e még jobban (mert hát csak engem jelölt meg hibásnak, hogy miattam nem látja velem a jövőt, az hogy Ő mit tesz ezért az nem merült fel!). Másnap együtt voltunk. Gyönyörű, mégis lélekben Nekem fájdalmas együttlét volt. Nem tudtam hogy boldog legyek, mert megtörténik, vagy szomorú, hogy lehet utoljára történik meg… Igazából most sem tudom. Pár napja még boldog vagy, és egy beszélgetős este után csak vagy… Amikor egyedül vagyok és nem lát bőgök, amíg el nem fogynak a könnyeim, amikor vele vagyok csak rettegek, hogy hogyan viszonyuljak Hozzá, és nyelem vissza a sírást, mikor nem néz, vagy csak kimegyek a szobából. Gyomorgörcs, és gombóccal a torkomban találkoztunk a barátokkal, akik nem hiszem hogy sejtenek bármit is. Enni már alig eszem, aludni még csak-csak (iszonyat kimerítő ez a fajta stressz). Néha olyan mintha lebegnék élet és halál közt…az a minden mindegy, akár metró alá is ugorhatnék (sajnos eljátszottam a gondolattal nem egyszer azóta 🙁 ) akkor sem lenne már rosszabb, csak jobb, mert nem kell akkor emészteni magam és Neki sem ….jövőkép megoldva… De ez nem megoldás, tudom! (még mielőtt bárki pszichiátert hívna)
Nem tudom mi van, mi lesz. Most együtt vagyunk, megpusziljuk egymást mikor felkelünk, munkába megyünk, megérkezünk, csak úgy, este egymáshoz furakoduk, megöleljük egymást. Látszólag olyan mintha…. Nekem legbelül nagyon jó dolgok ezek, de egyben fájdalmasak is. Talán a bizonytalanság teszi. Nem tudom mit gondol, mit akar, mit vár el, mi lesz 1 – 2 hét vagy 1-2 hónap múlva. Nem tudom, hogy az augusztusi utazás lesz -e vagy sem, hogy egyáltalán mondja -e egyik nap, hogy költözzünk szét (úgy érzem nem viselném el még ezt is)…és nem tudom, hogy mire készüljek… igazából még midig egyvalamire készülök…. arra hogy együtt maradunk, és megkéri a kezem, összeházasodunk, és nem sokra rá babázunk. Vajon Ő belegondol abba, hogy Én mit is érezhetek (tudja Én mit szeretnék, és hogyan érzek iránta), vagy hogy milyenek a napjaim, ezek után. Szerintem -sajnos- nem. Nem értem, nem tudom miért, nem tudok semmit, lassan beleőrülök… áááá!!!!
Csak reménykedem. Minden Vele töltött nap ajándék, minden érintése és csókja egy-egy szívdobbanás pluszba számomra, minden ölelés egy újabb reménysugár arra, hogy tartsanak ezek a szép dolgok örökké. Remény hogy újra boldog leszek Vele! (és most megyek bőgök egyet ismét mert már itt fojtogat ismét a sírás )
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: