A kétlaki élet bizonyos szempontokból jó dolog. Nem kell különösképp alkalmazkodni, nem kell arra figyelni, hogy mit hagysz éppen szét magad után, és telepakolhatod a fürdőszobát mindenféle piperével, tamponos dobozzal, nem muszáj a kád széléről a hajszálaidat eltakarítani, ülhetsz szőrös lábbal a kanapén valami romantikus csöpögést nézve, nem kell a wc ülőkét mindig hajtogatni, hallgathatod hangosan a kedvenc számaidat, tied a cipő tartó teljes tárhelye, mindig lesz hely a gardrobban az új rucinak, bármikor nekikezdhetsz bénázni a szoba közepén R. Réka legújabb dvd-re, tied a kétszemélyes ágy keresztbe, senki nem horkol a füledbe, és még sorolhatnám 🙂 Ugyanakkor megvan a maga hátránya, bár szerintem jóval kevesebb felsorolás szintjén. Azért valljuk be, hogy vonzó az önálló élet, de az ember társas lény, és egy idő után vágyik rá, hogy többet, és többet legyen a szeretett emberrel (és később többet és többet tegye ki magát mindenfajta kínlódásnak…és a párját is). Negatív vagyok most kissé, mivel arra gondolok -e sorok írásakor, hogy Vele milyen volt….
Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, jött az ősz és a tél. Karácsonyi ünnepek mindig kérdésekkel kezdődnek. A legnagyobb, hogy hol lesz a Karácsony, és hogy kihez mikor megyünk, a másik pedig, hogy kinek mit és mennyiért ajándékozzunk. Én valahogy mindig túlzásokba esek,főleg mikor azt a személyt kell ajándékozni akit szeretek. Én már csak ilyen vagyok.
A Karácsonyt kivételesen nem a szüleimmel töltöttem, hanem Vele (és a szomszéddal). Jó volt, szép volt, kicsit furcsa volt. Már voltam távol Szentestén a családomtól, tehát nem viselt meg, és őket sem. Kicsit ilyenkor mindig nagy dolgokat vár az ember. Valahogy készül, hogy történik valami csoda. De hiába. Én is vártam, hogy történjen valami nagy dolog. A nagy esemény pedig az volt, hogy megkért, hogy költözzek hozzá…természetesen egy két apróság kíséretében. Igent mondtam. Mama láthatólag örült neki. Mint utólag kiderült, azért megbeszélték, azaz megkérdezte, hogy jó ötlet -e hogy odaköltözzek. Mama ezek szerint engedélyt adott rá… 😛 A pontos költözési dátumot nem közölte velem, csak hogy hamarosan… Én pedig vártam. Jó, türelmes kislányként vártam, és vártam. És vártam… de semmi. Se egy leülős beszélgetős délután, ahol megtárgyaljuk a részleteket, vagy esetleg saját kulcsot is kapok…semmi! Nem szerettem volna direktbe rákérdezni, de még viccelődve sem, hogy mikor lehet “szállást foglalni, és a szobakulcsokat mikor kapom kézhez”? Még a végén azt hitte volna, hogy ráerőszakolom magam, és hogy oda akarok telepedni. Sokáig ment a hallgatás a témáról, mindaddig amíg Kíváncsi Fáncsi lévén meg nem érdeklődtem. Csak úgy finoman, nem ajtóstól… A válasz mint gondolhattam volna a szokásos volt “majd”. Az a “majd” bővebben azt jelentette, hogy még nincs konyha addig semmiféleképpen nem költözhetek, mert nem akarja, hogy egy “félkész” lakásba kelljen odamennem. Ez még érthető és elfogadható érv volt.
Aztán vártam…
És vártam….
Semmi…
Elkezdtem nagyon kérdezni egy bizonyos idő után, hogy mégis hogy áll a konyha, sikerült -e az asztalossal megegyezni, mikor kezd neki, stb.. (a pénz már megvolt rá…) Hosszas mellébeszélés (részéről) után kiderítettem (mert ugye hazugság nem marad örökre rejtve, és minden kiderül ) hogy az asztalossal (aki egy régi ismerőse) még nem is beszéltek, aztán, hogy beszélt vele, de az asztalosnak pont valami dolga volt, elromlott a kocsi, összebalhézott a társával, akivel csinálták volna a melót, felhívta ugyan de nem vette föl (aztán utána nem is hívta, és egy hétig nem is próbálta)… Áhh, szóval kifogás – kifogás hátán. Én pedig zsörtölődtem. Először magamban, aztán kicsit kifelé is. Rákérdezésemre, hogy miért nem keres mást, ha ennyire megbízhatatlan, és elérhetetlen munkaerő, annyit válaszolt, hogy még megpróbálja, de hát Ő is dolgozik, nem olyan egyszerű… Mégis mi nem egyszerű?! A telefonkönyvből kikeresni, és megnyomni a zöld gombocskát kb. 30ms-es művelet, és nem kell hosszan enyelegni, elvégre nem az esti randit beszélik meg.. 😛
A kifogások gerendák, amelyekkel a kudarc házát építed. 
– Donald Wilder
Aztán addig-addig húzta a dolgot, míg ki nem jöttem a béketűrésből. A halogatását tetézte, hogy a szomszédasszonyság adta alá a lovat, és bár elhordta ő is ezt a munkás embert, de egyszer nem kérdezte meg Tőle hogy mégis meddig húzza a dolgokat. Általalm vélt verziók: nem akarta anyuci hogy odaköltözzem (és ez a valószínűbb), semelyikük sem akarta hogy költözzek (sokszor megfordult a fejemben, de akkor mi értelme volt a karácsonyi beetetésnek?), anyucit nem érdekelte (kötve hiszem) és Ő pedig tényleg ennyire muja…
Az én kicsi szám pedig be nem áll, ha egyszer elkezdi… Szapultam a melóst, magamban a szomszédot, és néha Őt is. Már ott tartottam, hogy rákérdeztem, hogy “mégis mit akar Tőlem… Ha tényleg szeretné, hogy Vele legyek, akkor vegye kezébe a dolgokat, legyen tökös férfi, és cselekedjen valamelyik irányba. Senki drága idejét ne húzzuk!” Persze megijedt kicsit, hogy elveszíthet, de utána rárött mégsem, és inkább megsértődött.
Utólag úgy tűnt, mintha én eröltettem volna magam Rá. Szépen megvolt félig a konyha, minden tuti, Én meg bepróbálkoztam egy hasonló szöveggel “akkor a hétvégén költözhetek? Anyáék ráérnek, lesz autó, könnyű pakolni.” Természetesen “halaszthatatlan munkahelyi teendők” miatt nem tudott ott lenni a költözés napján, csak a végére ért oda, amikor már majdnem minden készen volt. Nem tudom mesértődött, megharagudott Rám akkor, mindenesetre most már nem érdekel…
Jól indult azért az ottlétem Vele. Emúlt a durci, és imádta hogy ottvagyok. Egy hete lehetett, hogy ott együtt laktunk, amikor is valami apropó gyanánt felhívta az anyját (névnap vagymi), és hogy izgi legyen kihangosította (hogy Én is halljam, mert Én is szerettem volna köszönteni… de anyucinak nem szólt erről) Nem tudta azonnal a köszöntéssel kezdeni, mivel anyuci dolgozott, és előbb megkérdezte nem zavarja -e. Anyuci meg válaszolt kissé morcosan, fáradt hangon, hogy igen de végülis tud beszélni… Ő megkérdezte mi a baj, a hangjából hallani, és egyébként boldog névnapot (vagymi. Én már meg sem tudtam szólalni mert közbevágott, és elkezdett szapulni…Engem. Valahogy így, hogy “Nem lesz nyugtunk tőle, befészkelte a kicsi seggét a drága kisasszony ide, ki fog használni minket, mindig a nyakadon fog lógni ezentúl, nem lesz nyugalmunk… ” és ezeket fokozta még… Én pedig kővé dermedve bámultam magam elé. Éreztem, hogy nem tudok moccanni, nem tudok megszólalni, olyan volt mintha lebegnék és csak a szívverésemet érezném a torkomban, mellkasomban. Aztán legördült egy könnycsepp, majd a többi, de felállni nem bírtam. Ő csak meglepve bámult a kihangosított telefonra és nem jutott el a tudatáig, hogy visszavegye a kihangosítást, csak akkor, mikor végül kirohantam a szobából. Utána hallottam hogy csak ennyiket mond, hogy jaj anyuci…, de úgy igazán megvédeni nem próbált, vagy visszavágni, vagy megemelni a hangját, hogy nincs igaza (nem tudta, vagy nem akarta, vagy ez is a durci bosszúja?!) Amikor letette, és utánam jött, ellöktem magamtól, és csak kiabálni tudtam, hogy nem védett meg, és hogy akkor nem is szeret, mert az ő oldalán áll, és akkor most mivan!?! Ott akkor el akartam költözni vissza a kuckómba, ahol nem ér baj, és ilyen fajta atrocitás. Addig nyugtatott, amíg sikerült lebeszélnie, és megígérte, hogy beszél erről anyucival, de én ne említsem, hogy ez történt…. ??? (soha nem is lett elmondva. De Én tudtam mit gondol Rólam, és innentől fogva minden kedvesnek hitt gesztusa mellé ott viszhangoztak azok a mondatok amit akkor halottam.)
((Az odaköltözésem kb. kora ősszel lehetett. Az barátok közt is több mint fél év…9hónap. A névnapom tavasszal van. Akkorra ajándékba lakáskulcsot kaptam Tőle, anyuciól meg egy idétlen kulcstartót. Itt kellet volna gyanakodnom, hogy mi van, hogy csak egy kulcsos kurtizánnak tart, vagy másmiatt, de ennél megalázóbb névnapom még nem volt… 3db kulcs…))
Ettől kezdve ment a harc. Harc Ő érte (nem érdemelte meg) és harc anyuci ellen (kimondatlanul is Ő is felvette a kesztyűt). Az olyan nők ellen akik arra mennek, kogy kikelj magadból, és durva legyél és meggondolatlan a dühtől (amit persze ellened fordít, és így neki van igaza, és ő nyer), az a legnagyobb fegyver (bármennyire is nehéz) hogy kedves vagy vele, rendes vagy vele (mindennemű cinizmust mellőzve), segítesz neki egy bizonyos határon belül (vigyázva, hogy ne használjon ki), látványosan szereted a fiacskáját, és szuper csaj vagy mellette, és el is hiteted a pasival ezt, elkápráztatod a főztöddel az egész famíliát, vitettsz neki egyszer kétszer kóstolót a 2-3fogásos ebédből a fiacskájával a hűtőjébe mert tudod, hogy egész este melózik (kár hogy nem jutott eszembe, hogy beleköpjek, Neki viszont eszébejutott, hogy nem bírom a csípőset, és csakazért is tett a lecsóba egyszer kétszer erőspaprikát…akkor nem ebédeltem…) Nem egyszerű… Miközben a legjobb formámat mutattam, és vidámnak látszottam, belül néha örjöngtem, sírtam. Tartottam magam, és erős akartam lenni. (Ő nem tudta ,de én tudtam mit gondol, és azt is tudtam miket mond… de ő azt sem tudta. Sőt azt sem, hogy a panel falai vékonyak, és az ő hangja harsány, és ha Rólam volt szó felemelte a hangját, és ha kicsit közel hajolt az ember a falhoz nagy nehezen de ki lehetett venni mit mond.)
((Ő eleinte minden másnap Ott dekkolt. Aztán megbeszéltük, hogy azért mégis felnőtt, és itt vagyok Én is ha félne 😛 Aztán “csak” heti 2-3 alkalom volt a látogatás. Én pedig néha direkt nem mentem….olyankor hallottam a szapulást… Ezért tudtam taktikázni, és ezért tudtam hogyan kell viszonyulni hozzájuk. Nem mindig sikerült…))
Folyt köv…
Kommentek