Ma ismét szembesültem azzal, hogy bizony megy az idő és nem leszünk egyre fiatalabbak. Habár sokan mondják, mondanák most, hogy oh… még csak 30 leszel (röpke 9és fél hónap mulva), hova ez a nagy sietség?! No de igen is van sietség! Én érzem! Magamon érzem. A testemen, a lelkemben.
Sokszor eszmélek arra, hogy vágyakozva nézem a metrón a kerekedő pocakú nőket, vagy a babakocsiban szunnyadó apróságot, közben arra gondolva, hogy nekem mikor lesz “ilyen”? Vagy izgalommal hallgatom végig az ismerős, kollegina, barátnő stb. beszámolóját arról, hogy hol tartanak az esküvői előkészületek, és hogy milyen ruhája lesz/van, és egyátalán olyan romantikus volt alánykérés… Izgalommal hallghatok, mintha, én is készülnék, én is benne lennék… pedig nem. Nem készülök menyasszonyi ruhát nézni/venni, nem agyalok a meghívó kinézetén, vagy azon, hogy meddíg kell még ülni a jegyesoktatáson a párommal, miközben millió plussz egy elintéznivaló dolgunk lenne. Mégis mikor hallgatom ezeket a boldog nőket, én is beleképzelem magam abba a helyzebe. Én vajon hogy csinálnám… Gyűjtöm az élményeket, tapasztalatokat. Végighallgatom párás szemekkel a lánykérés izgalmait, és közben pörgetem magamban, hogy nekem milyen lánykérést lehetne ezközlni a jelenlegi párommal… Aztán megállapítom, hogy mekkora egy ökör vagyok… hiszen úgy sem úgy lesz, kár strapálnom magam. És eszmbe jut, ilyenkor az is, hogy az egyik ismerős 1-2 hónappal később jött össze a pasijával mint én az enyémmel, és másfél év után a pasi megkérte a kezét. Vajon mit csinált Ő jobban, és hogy érte el, hogy ide jussanak, és hogy a fickó eljegyezze? És Én? Én mi a fenét baltázok el, vagy mit kellene másképp csinálnom? Nem értem! Komolyan nem értem! Mindent megadok Neki, mondom neki, érztetem vele, hogy szeretem, nincsenek veszekedések, beszéltünk róla, hogy szeretnénk mindketten családot, és hasonló elképzelésekkel. Látszólag minden működik, és minden szuper. Próbálom neki megteremteni a kis nyugalom szigetét itthon, mire hazajön, fáradtan ete, és nem nyaggatni-traktálni “buta női dolgokkal”. El van mosogatva, kimosva – vasalva a ruha, összepakolva a szobába, sokszor bevásárolva is, megfőzöm-sütöm amit kér, szeret. A sex is nagyon jó. Megadom neki a szabadságot, hogy a barátaival is találkozzon, és azt a bizonyos egészséges magányt is, hogy önnmagával és a kis dolgaival törődjön. És még mindíg nem értem! Mondja meg valaki mit csinálok rosszul?
Szóval jönnek a boldog nők, és az ők boldog esküvőik. Én pedig irígykedve hallgatok, és jóképet vágok, vihogok velük, és nagyon örülök annak, hogy ők örünek! Tényleg! Aztán jön a kérdés : “Neked mikor lesz eljegyzés, esküvő?”
Hebegek-habogok össze-vissza, alig akar kijönni vmi a torkomon. “…nem rajtam múlik” ennyi fér ki a csövön, és dühös vagyok magamra, hogy bezzeg ilyenkor nem jut eszembe semmi frappáns, és tulajdonképpen ez hárítás. Ha ott van a párom, akkor ő lazán benyögi, mint valami betanult szöveget “…majd…mindennek megvan a maga ideje.” MAJD -ez a halálom! Ezzel mindent le lehet rázni.
A következő téma a baba. Jaj, most is látom magam előtt a kis babaholmikat, amik mellett mindig, legalább egyszer elmegy az ember a tecsóban. Nagy szívfájdalom ez nekem. Észrevettem, hogy most már egyre inkább vágyakozom a családalapításra, mint a habos-babos romantikus lakodáréra, a töltöttkáposztaevős, hajnalig táncolós haccacáréra. Irigykedem rá, persze közben örülök a boldogságának annak akinek úton van a pici, vagy már megszületett. Most épp családon belül is jön hamarosan a kis rendbontó 🙂
Volt egyszer egy álmom… Olyannyira valóságos volt, hogy mikor felkeltem elsírtam magam, hogy csak álmodtam. Mai napig úgy él bennem, mintha tényleg megtörtént volna. Arról szólt, hogy állapotos vagyok. Nem ám az első trimeszter, hanem az utolsó. Éreztem a feszülő melleimet, a hasamat, mintha mozogna bent valaki (utólagoan megállapítottam, hogy nagyon éhes voltam!). Néztem az ágyamból a tavaszi fákat, ahogyan fújja őket a szél, és a nap játszik a falevelek között, néha elvakítva engem is, és közben simogattam a hasam. Olyan békés volt minden. Nyugodt, és tökéletes. Nem történt semmi más. Egyszer csak felébredtem. Ugyanúgy feküdtem, besütött a nap, és simogattam a hasam… de üres volt…ahogy én legbelül is olyan üresnek éreztem magam, és az életemet is. Sírtam. :´(
Azóta nagyon sokszor eszembe jut ez az álom. És az is hogy nagyon szeretnék családot. Átélni minden pillanatot, még a hányingeres-hányós első trimesztert is! Vágyakozva nézem a kimamákat, és az anyukákat a csöppségükkel. Elszorul a torkom, gombóc lesz benne.
Szomorú, frusztrált, tiszta pszichológiai eset vagyok ilyenkor. Megpróbálok nem meglátni dolgokat, nem gondolni ezekre a dolgokra, nem azon filózni, hogy megy az idő, és kifutok belőle, és öreg leszek ezekhez a dolgokhoz. Talán így könnyebb. Nem nyaggatom ezzel a párom. “majd ” észreveszi egyszercsak.
Talán egyszer átélem, nem lesz túl késő, és egyszer úgy ébredek az ágyamban, hogy a fákat fújja a szél, játszik a nap a leveleken, engem is elvakítva, és én simogatom a kerekedő hasamat, nem sírok, csak egyetlen egy örömkönnycsepp gördül végig az arcomon. Minden olyan nyugodt, és tökéletes.
